Mivel kíváncsi természetű vagyok, megvizsgáltam az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas) fonáki epidermiszét, azaz bőrszövetét. Nem mindig egyszerű nyúzatot készíteni, mert olykor a bőrszövettel együtt több réteg is jön, amit nehezebben világít át a mikroszkóp. A bőrszövet különlegessége, hogy átlátszó, nincsenek benne zöld színtestek, amik a fotoszintézisért lennének felelősek. Pont ezért felel a növényi szövetek védelméért, miközben átengedi a fénysugarakat az alsóbb rétegekbe. A felvételen láthatók nagy ovális képletek, melyek valójában két bab alakú sejtből állnak, melyek viszont tartalmaznak zöld színtesteket. Ezeket a képleteket hívjuk sztómáknak, vagy, ha jobban tetszik, gázcserenyílásoknak. A két bab alakú sejt közötti résen keresztül áramlik ki a vízpára és a különféle gázok. A hullámos vonalak, amik láthatók a felvételen, azok az epidermiszsejtek sejtfalainak találkozási felülete. A hullámos érintkezés elősegíti a bőrszövet stabilitását, így nagyobb védelmet nyújt a növény számára. Ne tévesszen meg senkit se, a bőrszöveti sejtek nem tartalmaznak zöld színtesteket, a felvételen viszont azért tűnik úgy, mert azok valójában az alsóbb szövetekből kerültek oda. Még gyakorolnom kell a nyúzatkészítést.

Régen viszonylag nagy területet borított be nálunk a saspáfrány (Pteridium aquilinum). Emlékszem, mikor kicsi voltam, hatalmas csodálattal néztem erre a növényre, mert nagyobb volt, mint én magam és könnyen el lehetett bújni a saspáfrány alkotta rengetegben. Szokatlan számomra, hogy a legforróbb és legszárazabb nyarakat is képes túlélni, anélkül, hogy levelei elszáradnának. Van egy nagyon jó trükkje a túlélésre, ha az ember ki akarná húzni a földből. Kihúzni nem nehéz, de nem az egész növény jön ki, a gyöktörzse beletörik és a talajban marad, ami annyit jelent, hogy a következő évben ugyanúgy szépen kihajt majd. A gyöktörzse vízszintes a talajfelszínre, tehát egyenlő a lehetetlennel azzal együtt kihúzni. Tovább javítja a túlélési esélyeit az a tény, hogy minden része mérgező.

Jól megfigyelhetők a spóratartók az erdei pajzsikán, de erről bővebben később írok.

Nálunk a bambuszerdő szélében hajtott ki, de régen, mikor nem volt ott bambusz, akkor csak a saspáfrány volt azon a helyen hihetetlen magasra nőve, még a megtermett birkák sem látszódtak ki belőle. A levelei olyan hosszúak, mint a karom, de olvastam, hogy akár a három méteres hosszúságot is elérheti. A saspáfrány (Pteridium aquilinum) az északi és déli mérsékelt övezetben is egyaránt megtalálható, a fő előfordulási területe Magyarországon a Gödöllői-dombság és a Mátra. Ezért is szokatlan, hogy az Alföldön is megtalálható.

A környezetünkben, ahol élünk, nem találtam saspáfrányt, még a távolabbi tanyáknál sincs. Spórái igen könnyűek, a szél által messze elkerülhetnek. A szára már olykor fásszárúnak tűnik, pedig lágyszárú évelő növény, amely télen elszárítja leveleit. Érdekessége, hogy a gyöktörzse a föld alatt vízszintesen található, ami azt jelenti, hogyha egy legelő állat ki akarná tépni a földből, a szár letörik a gyöktörzsről és a gyöktörzs benne marad a talajban, azaz a növény túléli és újra tud hajtani. Azt leszámítva, hogy ezen a környéken igen ritka növény, elég agresszív faj, ha leég egy erdő, akkor ez a faj az első, ami a leghamarabb hajt ki és terjed el. Veszélyes növény, ugyanis fogyasztása gyomorrákot okozhat, még akkor is, ha olyan szarvasmarha tejét isszuk, ami saspáfrányt evett.

Német darázs (Vespula germanica) a saspáfrányon (Pteridium aquilinum) napozik és mosakszik...