Üdv Mindenkinek!

Készült egy videós összeállítás a nálunk költött csókák (Coloeus monedula) életéről, mely az április 14-től május 26-áig tartó időszakot öleli fel, a tojásrakástól a fiókák felnövéséig. Egyik korábbi bejegyzésemben említettem, hogy az a különleges helyzet állt elő, hogy a hímet és a tojót meg lehet különböztetni a hím jobb lába alapján, hiszen ezen végtagon hiányoznak az utolsó ujjpercek. Ha ez a különbség nem lenne köztük, lehetetlennek bizonyulna megállapítani az ivart. Hogy honnan lehet tudni, hogy a sérült lábú a hím? A felvételeken látszódott, hogy párzáskor ő volt felül.

Ebben a videóban bemutatásra kerül a pár tagjainak egymásról történő gondoskodása, a tojások számának növekedése, a fiókák kikelésének pillanatai. Látható, hogy a szülők nagy leveleket és szemetet is behordtak az odúba, főleg fóliát. Érdekes, hogy mindig fóliával takarták le a csupasz fiókákat, mikor ők maguk épp nem ültek rajtuk. Tudták, hogy ez az anyag a leghatásosabb hőszigetelő anyag, ha a kicsik kihűlését el akarják kerülni. Hogy semmi se vesszen kárba, a kikelés után megmaradó tojáshéjakat a tojó megette. A felvételen továbbá látható a fiókák etetése és növekedése/fejlődése is. Gyakran voltam szemtanúja annak, hogy a hím hozta a táplálékot, majd látszólag először a tojót etette meg a fiókák helyett, de ekkor jött a váratlan fordulat. A tojó nem ette meg a kapott táplálékot, hanem a hímmel közösen tömték az éhes csőröket. A szülök gondosan ügyeltek a tisztaságra, az ürüléket szinte azonnal ki is vitték odún kívülre. Mikor a fiókák tollazata elkezdett megjelenni, a hím naponta többször is csipkedte őket, felemelte a szárnyukat és alaposan átnézte őket. Úgy tűnik, paraziták jelenlétére utaló jeleket keresett és közben a tollak növekedéséből adódóan visszamaradt tokokat is eltávolította a testükről.

Viszonylag sikeres költésnek bizonyult, a hat fiókából csak egy, a legkisebb nem élte túl. Ha nem lenne kamerával ellátva az odú, nem is tudnánk, hogy mennyi mindent tesznek egymásért a csókák, mennyi nehézséggel szembesülhetnek fiókanevelés közben. Örülök, hogy bepillantást nyerhettem az életükbe és, hogy ezt megoszthatom az olvasóimmal is.

Amint azt a világjárvány idején láttuk, a természet biztosítja a végső és egyetlen megbízható menedéket, amikor a barátok, a család és a társadalom nem elérhető. Nem volt ez másképp előtte, mint ahogyan most sem, hiszen legtöbbünk, ha megteheti a természetet keresi fel, hogy vigasztalódjon, kikapcsolódjon, feltöltődjön. Ha eltűnne a kézzelfogható élet ezirányú kiterjedése, az a természeti érték, ami jelenti a virágillatot, az árnyékot adó fákat, melyekhez megannyi élőlény köthető, az erdőket, parkokat és azok állathangjait és melyeket még hosszasan lehetne sorolni, az valószínű ránk, emberekre nézve is végzetes lenne. Ezért minden természetben eltöltött pillanatot élvezni, de ugyanakkor óvni is kell. Mindkettőnek valószínűleg az a legeredményesebb módja, ha megismerkedünk vadon élő szomszédainkkal.

Tavasz közepén járunk, madárdaltól hangosak a nappalok és az éjszakák, megannyi virág tündöklése hagy bennünk csodás érzéseket. A madarak belekezdtek első költésükbe, már lassan minden fészekben megtalálható pár tojás, valahol pedig már a fiókák is kirepültek. Sokfelé láthatunk például fiatal fekete rigókat (Turdus merula) a talajon ugrálva a szüleiket követve egy kis táplálék reményében. Leginkább ilyenkor szembesülhetünk azzal a ténnyel, hogy ezek a fiatal madarak valójában nem árvák, hiszen a szüleik mindent megtesznek a táplálásukért. A teljes röpképességük elérése előtt azért repülnek ki a fészekből, hogy javuljanak túlélési esélyeik. Láttunk már rigófészket, igaz? Olyan helyekre képesek építeni azokat, hogy szinte csoda, hogy nem találja meg azonnal valamilyen ragadozó a tojásokat vagy a fiókákat.

         

De ne csak a rigókról ejtsünk szót, hiszen nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom egy varjúféle életét, ugyanis az egyik D-típusú, kamerával ellátott odúba beköltözött egy csókapár (Coloeus monedula). Hogy mit jelent az, hogy egy odú D-típusú? Létezik többféle típus is. Mindössze a méretbeli eltérésekre utalnak a betűjelek, mert a ‘D’ lényegesen nagyobb, mint a kis testméretű cinegéknek készített odúk, mint A vagy B, tehát nagyobb madarak is beférnek a nyílásán, melyek a teljesség igénye nélkül lehetnek harkályok, búbos bankák, szalakóták. Valószínűleg azért is tetszett meg a csókapárnak, mert az odú belső méretei is nagyobbak, így a hím és a tojó is elfér benne egymás mellett. Mikor elkezdték berendezni a fészket, nagyon izgatott lettem, hogy vajon mi sül majd ki ebből, lesznek-e vajon tojások…

         

És bizony, megérkezett az első tojás! Utána kissé aggódtam, mert látszódott a kamerafelvételen, hogy éjszaka nem ült rajta a tojó, nappal is csak párszor. Aztán jött a második, a harmadik, a negyedik tojás is nagyjából egy napos csúszásokkal. Még akkor se vitte túlzásba a kotlást a tojó, de gondoltam úgyis tudja, hogy mit csinál. Aztán már az ötödik és végül a hatodik tojás is megérkezett. Ekkor már éjszaka folyamatosan rajtuk ült, ebből következtetek arra, hogy több tojás már nem lesz és eleinte azért nem ült rajtuk, mert “bevárta” a többi érkezését, hogy a fiókák fejlettségi szintjeiben ne legyenek nagy különbségek. Éppen csak annyit ült rajtuk, hogy benne az embriók ne pusztuljanak el, de a fejlődésüket viszont lassítsa.

A tojó azóta is kotlik, párja pedig gyakran megeteti. A hím és a tojó nagyon hasonlóan néz ki, de ebben az esetben könnyű a megkülönböztetésük, ugyanis a hím jobb lábán az ujjak utolsó percei hiányoznak, mely egy korábbi sérülésből adódhat.

A csókák után egy kicsit hallgatózzunk este is, annak ellenére, hogy a legtöbb állat alszik, szép számmal akadnak kivételek is. Éjszaka a fülemülék (Luscinia megarhynchos) énekétől ugyanis sok helyen hangos a táj. Ha arra gondolunk, hogy a rigók mennyire védtelen helyre építik a fészküket, akkor vajon mi lehet a helyzet például a fülemülékkel, hiszen a talajon vagy annak közelében fészkelnek és éppen emiatt még jobban ki vannak szolgáltatva a ragadozóknak és az emberi tevékenységnek is. De már néhány héttel ezelőtt is hallhattuk őket énekelni, ha nagyon füleltünk a hangokra, ugyanis nagyon halkan gyakorolták a dallamokat a bokrok takarásában. Itt is fel tudom hozni példaként a fentebb említett fekete rigót. Erre a madárfajra is jellemző, hogy halkan gyakorolja énekét egy fán ücsörögve, ami kissé érdekesen hat például tél közepén. Pedig még hóesésben is újra-újra próbálják a hangjukat halkan, hogy készen álljanak majd a tavaszi “bemutatóra”.

Hogy mit tehetünk azért, hogy minél több terület madárdalos maradjon? Azt biztosan, hogy megismerkedünk a környezetünkben élőkkel, mert csak úgy tudjuk megvédeni őket, ha rendelkezünk elegendő információval, mely már képes lesz formálni először szűkebben az adott fajról, majd bővebben az élőlényekről és ha elég kitartóak vagyunk globálisan az élővilágról alkotott képünket is. Persze a jutalmunk sem marad el, mert a közösségükhöz tartozhatunk kölcsönös jelenléttel, nézve és hallgatva megismerhetjük a mindennapjaikat, mint ahogyan ők is megismerhetik a miénket.

Üdv Mindenkinek!

Szeretnék megosztani veletek egy számomra meglepő történetet a madarak világából. Miközben figyeltem a fűszálakon mászkáló bogarakat és hártyásszárnyúakat, egy hangra lettem figyelmes. Ezzel a hanggal már találkoztam, de nem itt a tanyán, hanem a városban. Azt gondoltam, hogy biztosan egy szajkó (Garrulus glandarius) tréfált meg engem, mondjuk nem ez lenne az első alkalom, mikor ez történik. Olyan előfordult többször is, hogy egész közel merészkedtek hozzám egyik faágról ugorva a másikra és elkezdték a macska nyávogását utánozni, majd abbahagyva figyelték, hogy elértek-e vele valamilyen hatást. Ha azt látták, hogy meg sem mozdulok, akkor egy újabb hangot adtak elő, az egerészölyvét (Buteo buteo) és kíváncsian vizsgálgattak, hogy vajon reagálok-e valamit rá. Ha nem teszek semmit, fel is szokták adni és recsegő hangot hallatva tovább állnak. Mintha arra akarnának rájönni, hogy macska vagy egerészölyv vagyok-e.

Kicsit elkanyarodtam az eredeti témától, de éppen az a szép a történetmesélésben, hogy magával ragad a gondolatmenet és a cselekvés… Szóval ez a rejtélyes hang a csókától (Coloeus monedula) származott. Hogy mi ebben az olyan meglepő? Hát az, hogy egy szép pár kiszemelte magának a D-típusú odút, mely eredetileg zöld küllőnek (Picus viridis) lett tervezve, de már elég sok madárfaj nézegette/használta. Kezdve a nagy fakopánccsal (Dendrocopos major), a búbos bankával (Upupa epops), a mezei verébbel (Passer montanus), a seregéllyel (Sturnus vulgaris), de “célfaj”, a zöld küllő is használta téli alvóhelyként, de mire jött volna a tavasz, egy karvaly (Accipiter nisus) elkaphatta, mert a küllő tollai ott hevertek a földön az odútól nem messze. Egy ragadozónak is megtetszett a hely, egy vörös vércse párnak (Falco tinnunculus), a hímet majdnem mindig az odú tetején láttam pózolni, a tojó pedig az odú bejáratát és belsejét vizsgálgatta. Nem kimondottan a nekik megfelelő költőhely ez, hiszen ennek az odúnak küllőtestméretű kerek nyílása van. Valószínűleg emiatt mondtak le róla végül a kis méretű énekesmadarak örömére…

         

Tehát most egy csókapár nézi meg, hogy mit tud kihozni ebből a lehetőségből. Már nem csak nézegetik az odút, hanem megállás nélkül a fészekanyagnak valót hordják bele, főleg apró gallyacskákat. Ők nem olyan fészket építenek majd, mint a verebek, hogy se a tojást, se a fiókákat nem lehet majd látni a fűszálakkal teleszőtt odúban. Ha minden igaz, bepillantást nyerhetek ezen csodás varjúféle mindennapjaiba, de a bejegyzéseim által ti sem maradtok le semmiről. Viszont ne rohanjunk ennyire előre az eseményekben, én már annak örülök, hogy itt terveznek maradni az odúban, minden más pedig majd alakul.

         

A varjúfélékre jellemző a kíváncsiság. Ha egy számukra ismeretlen tárggyal találkoznak, nem bírják ki, hogy meg ne vizsgálják, sokszor meg is ragadják a csőrükkel. Feltűnt, hogy az odúkamera kissé elmozdult és nem hinném, hogy ez magától történt volna. Szerintem alaposan megnézték, valószínűleg még a csőrüket is bevetették. Ha elfogadták az odút új otthonukként, akkor rájöhettek, hogy nem jelent veszélyt rájuk a kamera. A tojó szinte folyamatosan bent ül és igazítja a fészket, míg a hím a fészekanyagot gyűjti és adja át párjának a bejáraton keresztül. Lenyűgözőnek találom ezt a munkamegosztást, a pár egyik tagja se tétlen.

Elnézést kérek a nem túl jó felvételekért, szerencsére a lényeg látszódik rajtuk. Remélhetőleg lesznek majd jobbak is.

Mostanság egyre gyakrabban találkozok ragadozómadarakkal. Valószínűleg a téli madáretetés által idevonzott madarak miatt lehet. Ilyen tipikus ragadozó a karvaly (Accipiter nisus), mely folyamatosan itt ólálkodik zsákmány reményében. Gyakran tapasztalom, hogy nem igazán szokott sikerrel járni, pedig nagyon gyors a repte. Úgy tűnik, hogy rengeteg életrevaló mezei veréb (Passer montanus) és széncinege (Parus major) élhet a környezetemben. Pedig a karvaly mindent próbál bevetni. Bokrok takarásából csap le, a talajhoz közel siklik, hogy észrevétlen maradjon a támadás pillanatáig. Nem szabad elítélnünk azért, mert madarakat fogyaszt, hiszen ő is a rendszer része, egy szerepet tölt be, mint, ahogy minden egyes élőlény. Néhányan valószínűleg úgy tudják, hogy a ragadozómadarak a csőrükkel ölik meg az áldozatot. Nos, erre már hamarabb sor kerül a vadászat alkalmával, ugyanis a karmukkal “intézik” el a zsákmány sorsát. A csőr arra szolgál csak, hogy apró lenyelhető darabokra szedjék szét áldozatukat. Mindegyik ragadozó specializálódott bizonyos élőlénycsoportokra. A karvaly például a kis méretű madarakat kapja el szívesen (ilyenek a verebek), ráadásul jellemzően levegőben vadászik. A vörös vércse (Falco tinnunculus) viszont már a talajon is képes zsákmányt ejteni. Ő rá jellemző a szitálás, mint repülési forma, ami annyit jelent, hogy egy helyben repül a terület egy bizonyos pontja felett, ha észrevett valamit a talajon mozgolódni, például egy egeret.

         

De ne csak a nappal aktív ragadozókról essen szó, hiszen ott vannak a baglyok is, az éj csendes vadászai. Tollaik lenyűgöző szerkezete teszi lehetővé a nesztelen röptüket még a nagyobb méretű fajoknál is. Olyan a tollak felszíne, mintha szőrös lenne, ezzel csökkentve a repülés keltette zajt. Példának az erdei fülesbaglyot (Asio otus) hoztam, mely a kuvik (Athene noctua) mellett az egyik leggyakrabban előforduló faj. Volt alkalmam egészen közelről megfigyelnem egy példányt, mely napokon keresztül az udvar közepén álló kiszáradt barackfán pihent. Éjszaka mindig elment vadászni, de a nappalokat a fán töltötte. Nappal általában meg sem moccannak a fülesbaglyok, nehogy észrevegyék őket a szajkók (Garrulus glandarius). A szajkók és a baglyok nincsenek jó viszonyban, ugyanis a szajkók a pihenő baglyokat előszeretettel elüldözik a területről. Folyamatosan hallatják érdes hangjukat és közben csipkedni próbálják a szerencsétlenül járt bagoly fedőtollait. Lehet, hogy a képen látható egyed, mely az udvart részesítette előnyben, a szajkók elkerülése érdekében pihent a közelünkben, mert tapasztalhatta, hogy ezek a madarak nem merészkednek túl közel az emberekhez. A kuvik viszont nem csak éjszaka aktív, nappal is vadászik. A fotón látható egyedet a sok apró énekesmadár riasztóhangja alapján találtam meg. Nem ejtett zsákmányt, de nagy riadalmat okozott a jelenlétével a madarak körében.

        

Tegnap egy nagy vetési varjú (Corvus frugilegus) csapat szállt le az egyik nyárfára, így volt alkalmam őket közelebbről is megfigyelni. Nagyon nyugodtak voltak, csak ücsörögtek az ágakon és tollászkodtak, közben pedig fura kotyogó hangokat adtak ki. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy hányféle hangot ki tudnak adni a károgáson kívül. Még a csőrkáváikat is használták hangadásra, ugyanis összecsapva őket kelepelő hangokat is hallattak. Észrevettem, hogy különösen odafigyelnek más varjúfélék kommunikációjára. Gyakran vannak nálunk szajkók (Garrulus glandarius) és előfordul, hogy cserregnek úgy, mint a szarkák (Pica pica). Ez veszély vagy zavarás esetén történik meg. És erre a cserregő hangra éberebbekké váltak a varjak. Pedig csak egy karvaly (Accipiter nisus) körözött a levegőben, ami a varjakra nem is jelent veszélyt. Ilyenkor alig van esélye a ragadozónak, hogy elejtsen bármiféle zsákmányt is, hiszen már minden madár tudja a környéken, hogy itt vadászik.

Érdekes, hogy a madárvilágban vannak egységes riasztóhangok, melyek a veszély közeledtére figyelmeztetnek. Például karvaly közeledtére az apró énekesmadarak, mint a széncinege (Parus major) vagy a fekete rigó (Turdus merula) nagyon magas, vékonyka hangon “sípol”. Ha ezt egymás után többször is megismétlik, akkor lehet tudni, hogy kis méretű ragadozóról van szó, mint például a karvalyról. Nagy méretű, mint például az egerészölyv (Buteo buteo) esetén, alig hallatnak risztóhangot, hiszen az egerészölyv nem fog aprócska madarakat, így nem érzik veszélyben magukat és így, nem fognak riasztani sem.

         

Látható az egyik képen egy éppen a fáról elrugaszkodó varjú, melynek érdekesen fest a szeme. Nem egy minőségi fotó, de gondoltam megosztom. Nincsen semmi baj a szemével, ugyanis az a szürke valami, ami borítja, az valójában a harmadik szemhéja. Madarakra jellemző tulajdonság ennek a megléte. A szem belső sarkából (csőr felőli részétől) ered és vízszintes irányban a szem külső sarka felé húzható. Azért előnyös, mert nedvesíti a szaruhártyát a látás megszakítása nélkül, ugyanis ez a szemhéj nagyon vékony és alig akadályozza a látást. Az a legérdekesebb, hogy ez a harmadik szemhéj nálunk, embereknél is megmaradt, de már csak csökevényes formában a belső szemzugban, így eredeti funkcióját elvesztette. Madarak esetében kimondottan hasznos, hiszen repülés közben könnyen kiszáradhatna a szemük, így ez a szemhéj nem hagyja ezt. Ráadásul át is látnak rajta, így nem ütköznek neki például egy faágnak, ha éppen akkor pislantanak vele. Említettem, hogy ez a varjúcsapat csak ücsörgött és tollászkodott. Tollászkodás során általában a tollak épségét állítják vissza a csőrük végighúzása segítségével. A tollsugarakon lévő apró horgocskákat akasztják újra össze, így újra egységes tollat kapnak eredményként, mely nagyon fontos szerepet tölt majd be a repülés hatékonyságában.