Tojások
Amint azt a világjárvány idején láttuk, a természet biztosítja a végső és egyetlen megbízható menedéket, amikor a barátok, a család és a társadalom nem elérhető. Nem volt ez másképp előtte, mint ahogyan most sem, hiszen legtöbbünk, ha megteheti a természetet keresi fel, hogy vigasztalódjon, kikapcsolódjon, feltöltődjön. Ha eltűnne a kézzelfogható élet ezirányú kiterjedése, az a természeti érték, ami jelenti a virágillatot, az árnyékot adó fákat, melyekhez megannyi élőlény köthető, az erdőket, parkokat és azok állathangjait és melyeket még hosszasan lehetne sorolni, az valószínű ránk, emberekre nézve is végzetes lenne. Ezért minden természetben eltöltött pillanatot élvezni, de ugyanakkor óvni is kell. Mindkettőnek valószínűleg az a legeredményesebb módja, ha megismerkedünk vadon élő szomszédainkkal.
Tavasz közepén járunk, madárdaltól hangosak a nappalok és az éjszakák, megannyi virág tündöklése hagy bennünk csodás érzéseket. A madarak belekezdtek első költésükbe, már lassan minden fészekben megtalálható pár tojás, valahol pedig már a fiókák is kirepültek. Sokfelé láthatunk például fiatal fekete rigókat (Turdus merula) a talajon ugrálva a szüleiket követve egy kis táplálék reményében. Leginkább ilyenkor szembesülhetünk azzal a ténnyel, hogy ezek a fiatal madarak valójában nem árvák, hiszen a szüleik mindent megtesznek a táplálásukért. A teljes röpképességük elérése előtt azért repülnek ki a fészekből, hogy javuljanak túlélési esélyeik. Láttunk már rigófészket, igaz? Olyan helyekre képesek építeni azokat, hogy szinte csoda, hogy nem találja meg azonnal valamilyen ragadozó a tojásokat vagy a fiókákat.
De ne csak a rigókról ejtsünk szót, hiszen nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom egy varjúféle életét, ugyanis az egyik D-típusú, kamerával ellátott odúba beköltözött egy csókapár (Coloeus monedula). Hogy mit jelent az, hogy egy odú D-típusú? Létezik többféle típus is. Mindössze a méretbeli eltérésekre utalnak a betűjelek, mert a ‘D’ lényegesen nagyobb, mint a kis testméretű cinegéknek készített odúk, mint A vagy B, tehát nagyobb madarak is beférnek a nyílásán, melyek a teljesség igénye nélkül lehetnek harkályok, búbos bankák, szalakóták. Valószínűleg azért is tetszett meg a csókapárnak, mert az odú belső méretei is nagyobbak, így a hím és a tojó is elfér benne egymás mellett. Mikor elkezdték berendezni a fészket, nagyon izgatott lettem, hogy vajon mi sül majd ki ebből, lesznek-e vajon tojások…
És bizony, megérkezett az első tojás! Utána kissé aggódtam, mert látszódott a kamerafelvételen, hogy éjszaka nem ült rajta a tojó, nappal is csak párszor. Aztán jött a második, a harmadik, a negyedik tojás is nagyjából egy napos csúszásokkal. Még akkor se vitte túlzásba a kotlást a tojó, de gondoltam úgyis tudja, hogy mit csinál. Aztán már az ötödik és végül a hatodik tojás is megérkezett. Ekkor már éjszaka folyamatosan rajtuk ült, ebből következtetek arra, hogy több tojás már nem lesz és eleinte azért nem ült rajtuk, mert “bevárta” a többi érkezését, hogy a fiókák fejlettségi szintjeiben ne legyenek nagy különbségek. Éppen csak annyit ült rajtuk, hogy benne az embriók ne pusztuljanak el, de a fejlődésüket viszont lassítsa.
A tojó azóta is kotlik, párja pedig gyakran megeteti. A hím és a tojó nagyon hasonlóan néz ki, de ebben az esetben könnyű a megkülönböztetésük, ugyanis a hím jobb lábán az ujjak utolsó percei hiányoznak, mely egy korábbi sérülésből adódhat.
A csókák után egy kicsit hallgatózzunk este is, annak ellenére, hogy a legtöbb állat alszik, szép számmal akadnak kivételek is. Éjszaka a fülemülék (Luscinia megarhynchos) énekétől ugyanis sok helyen hangos a táj. Ha arra gondolunk, hogy a rigók mennyire védtelen helyre építik a fészküket, akkor vajon mi lehet a helyzet például a fülemülékkel, hiszen a talajon vagy annak közelében fészkelnek és éppen emiatt még jobban ki vannak szolgáltatva a ragadozóknak és az emberi tevékenységnek is. De már néhány héttel ezelőtt is hallhattuk őket énekelni, ha nagyon füleltünk a hangokra, ugyanis nagyon halkan gyakorolták a dallamokat a bokrok takarásában. Itt is fel tudom hozni példaként a fentebb említett fekete rigót. Erre a madárfajra is jellemző, hogy halkan gyakorolja énekét egy fán ücsörögve, ami kissé érdekesen hat például tél közepén. Pedig még hóesésben is újra-újra próbálják a hangjukat halkan, hogy készen álljanak majd a tavaszi “bemutatóra”.
Hogy mit tehetünk azért, hogy minél több terület madárdalos maradjon? Azt biztosan, hogy megismerkedünk a környezetünkben élőkkel, mert csak úgy tudjuk megvédeni őket, ha rendelkezünk elegendő információval, mely már képes lesz formálni először szűkebben az adott fajról, majd bővebben az élőlényekről és ha elég kitartóak vagyunk globálisan az élővilágról alkotott képünket is. Persze a jutalmunk sem marad el, mert a közösségükhöz tartozhatunk kölcsönös jelenléttel, nézve és hallgatva megismerhetjük a mindennapjaikat, mint ahogyan ők is megismerhetik a miénket.