Egyre több mezei veréb (Passer montanus) látogatja az etetőket, ezzel együtt egyre hangosabb a tanya a madárcsipogástól. Igenám, de ez vonzza a ragadozó madarakat is, leggyakoribb a karvaly (Accipiter nisus), de ritkán megfigyeltem vörös vércsét (Falco tinnunculus) is. Ez azért is furcsa, mert nem sűrűn figyelek meg vércsét a verebek közé vágódva. Nyáron mindennapos jelenség, hogy a tanya felett szitál egy-két egyed, de télen általában nem szoktak jönni, noha ez a faj az év egészében megfigyelhető.

               

Nem tévesztem össze a vércsét a karvallyal, hiszen különböző a testük alakja, szárnyuk formája, repülési módjuk, színük... Könnyen be tudtam azonosítani, mert hozzám egészen közel szállt le az egyik alkalommal, olyannyira, hogy a nemét is meghatároztam, egy adult hím egyed volt, zsákmány nélkül... a verebek gyorsabbnak bizonyultak. A verebek új taktikát eszeltek ki, úgy döntöttek, hogy kiülnek sorban a háztetőre és onnan figyelik a lehetséges veszélyt, ez az első képen jól látszódik. Ha közeledik például egy karvaly, sokkal hamarabb tudnak riasztani, így az összes kis méretű madár a bambusz sűrűjében kereshet menedéket.

               

A szarka (Pica pica) felbukkanására és cserregésére is elbújnak a madarak, ilyenkor az összes etető üres, így kényelmesen lakmározhatnak. De ez sem tart sokáig, ugyanis megjelenik a szajkó (Garrulus glandarius) is, és megfigyeltem, hogy a szarka és a szajkó nem barátok, szinte mindig a szajkó győz a vitákban. Viszont a szajkó közeledésére nem menekülnek el a madarak olyan hevesen és zavarhatják őt az evésben. Itt kerül képbe a szajkó leleményessége... kiül egy fa tetejére és elkezdi utánozni a szarkák cserregését, de olyan valósághűen, hogy még én is bedőlök neki... és a madarak mind egy szálig elreppennek, ő pedig már lakmározhat is nyugodtan.

        

Az utóbbi pár napban a madarak nagyon aktívan keresgélték a költőhelynek való odúkat, szinte mindegyik B-típusú odúnak van tulajdonosa. Ez a veréb úgy gondolta, hogy érdemes ellenőrizni a denevérodút is zsákmány reményében vagy felmérte költőhely szempontjából... Ezek a megfigyeléseim is bizonyítják az állatok nagymértékű alkalmazkodóképességét és leleményességét.

Sokan találkozhattak már ezekkel a lenyűgöző, tiszteletet parancsoló madarakkal vonulás közben. Eléggé feltűnő jelenségek a nagy testméretükkel és hangos krúgató hangjukkal. Gyakran fordulnak hozzám olyan kérdéssel, hogy akkor ők most darvak vagy ludak... Nos, ezt egyszerűen el tudjuk dönteni az alapján, hogy milyen hangot adnak ki, de ha ez nem meggyőző, akkor figyeljük meg a hátranyújtott lábuk hosszát.

               

A darvak (Grus grus) hosszú lábú és nyakú közel gólyaméretű madarak, míg a vonuló ludak, például nyári ludak (Anser anser), nagy lilikek (Anser albifrons) jóval rövidebb lábúak, sőt gyakran észre se lehet venni. A harmadik árulkodó jel lehet a repülési módjuk, szárnycsapásuk gyorsasága.

A darvak lassabban csapnak szárnyaikkal, méltóságteljesebben repülnek, míg a ludak gyors szárnycsapásokkal húznak el az ember feje felett. Ha jól fülelünk, akár a "V" alakban repülő csapat koreloszlását is meghatározhatjuk. Hogy mire is gondolok? Bizony eltérő hangjuk van a felnőtt és fiatal egyedeknek. Az öregek krúgatnak, a fiatalok pedig sipító hangot hallatnak.

Ez a csapat, amit fényképeztem, nem a szokványos módon repült, elkezdtek körözni egy helyben, lehet, hogy a sok szilveszteri petárda hangjának a következménye... Sajnos a környéken minden élőlény halálra volt ijedve, a faluból igen erőteljesen hallatszódott a petárdázás.

Hogy miért éri meg a darvaknak "V" alakban repülni? Ez a legjobban energiatakarékos módszer, melynek lényege, hogy az egymásután repülő madarak kihasználják az előttük levő madár szárnyai által keltett felhajtóerőt. A legnehezebb dolga a legelöl levő madárnak van, neki nincs plusz segítsége, ezért az itt tartózkodókat gyakran váltják fel.

A kék cinege (Cyanistes caeruleus) pár évvel ezelőtt sokkal gyakoribbnak számított, mint mostanság. Megfigyelhető volt kisebb csapatokban táplálékszerzés közben, elterjedt madárfaj volt. Sajnos nálunk is régen volt már, de ma végre felbukkant egy egyed, aminek kifejezetten örültem. Igazi kis harcos, mert szinte beturakodott a széncinegék (Parus major) és mezei verebek (Passer montanus) alkotta tömegbe. Általában a madarak elkergetik az etetőtől a kék cinegét, mert kis méretű faj.

          

Megfigyeltem, hogy a tanya területén nem voltak jelen fajtársak, ezért a széncinegék között próbált elvegyülni. Ez a madárfaj is roppant kevés figyelmet kap a verebekhez hasonlóan, pedig ő is ugyanolyan csodálatos lény, mint bármelyik másik madár.

               

Egészen barátságos, nagyon közel engedett, de ez annak is volt köszönhető szerintem, hogy egy karvaly (Accipiter nisus) ücsörgött az egyik ostorfaágon és erőteljesen koncentrált arra a bokorra, ahol őt fotóztam. Amikor a karvaly látogatást tesz nálunk, szempillantás alatt olyan néma csend ül a környékre, hogy az már szinte ijesztő. A csipogó, csiripelő madarak ilyenkor nagy tömegekben a bambuszba repülnek, mert télen majdnem, hogy csak ez az egy zárt, sűrű, zöldellő lomb ad rejtekhelyet a ragadozók elől. Valószínű, hogy a kék cinegénk is ide húzódik be éjszakára is.

          

Igencsak népes verébsereg gyülekezik reggel az etetőnél a bambusz melletti bodzabokron. Természetesen a képek nem adják vissza az egyedszámot, nem fértek fel rá mindannyian. Ezt az etetőt nagy méretűre építettük, így sok madár elfér rajta. Túlzás nélkül több mint száz mezei veréb gyűlik össze az eleség körül. Hangozhat hihetetlenül, de ez azzal is magyarázható, hogy a környékről a legtöbb madár hozzánk jár táplálkozni, ilyenkor a tanyánkon kívül máshol nemigen van madár télen, ugyanis errefelé nem etetik a madarakat rendszeresen. Pedig kiváltképp fontos a rendszeresség és a nem fagyott ivóvíz a számukra.

    

Íme a széncinege (Parus major), gyakori vendégnek számít, kis csapatokban bandáznak a bokrok alatt táplálékot keresve. Megfigyeltem, hogy az ilyen csapatokban lényegesen nagyobb arányban fordulnak elő a hím egyedek, viszonylag kevés tojóval találkoztam ezen a télen. Az ivar meghatározása az ivari dimorfizmus által lehetséges, ugyanis a hím és a tojó egyed tollazata különbözik, lehet az nagyobb és kisebb eltérés is.

          

Észrevettem, hogy amikor egy széncinege és egy mezei veréb (Passer montanus) összetalálkozik, akkor általában a cinege az erősebb és gyorsan elijeszti a verebet. Viszont más a helyzet, ha egy cinege és egy kisebb csapat veréb találkozik, ugyanis ekkor a verebek győznek, ők esznek előbb az etetőnél. Ez csak egy példa volt arra, hogyan változhatnak az erőviszonyok két faj egyedei között.