COP28 - Overpopulation and excessive consumption

I am Lili Lajtár from Hungary, a small country in Europe, from a country about which different thoughts run through everyone's head, different feelings run through their body, especially if they use only the media to get information. For the first time, as a 19-year-old biology student, I wrote a letter to a climate conference, which was COP26 at the time, and in which I tried to shed light on the planet's problems from other points of view, which has been completely timely since then, so I recommend it to your attention ( http://www.lajtarlili.hu/climate-change-2021 ). Even now, at the age of 21, I strive to help the decision-makers gathered at this conference.

Unfortunately, since COP26, the quality of life of masses of people has only continued to deteriorate. For them, for me, the future is becoming more and more uncertain every day, and the question of which nation you belong to, which country you live in makes everyday life even more difficult. After all, it not only determines his thinking and his actions, but together with the prejudices about his country, creates a picture of him that is probably exaggerated in some way. The time has long come to remove these filters from our consciousness and finally see with "naked eyes". Then let's get into it!

Well, I don't have the authority to represent anyone or anything, so I'm just representing myself, and it's probably the best if you just represent yourself and he represents himself. It's just me, you, and him. Perhaps the time has come for an invisible, impersonal, but more effective collaboration in the world, everyone should do as much as they have access to on a daily basis. For example if you could litter, then don't do it! If you were to buy something you don't really need, then don't buy it! Don't add anything to global consumption, and I could go on and on. Therefore, I believe that we should not look for the solution in another person, or expect it from another person, but we ourselves should be the ones, let us be the change.

It is important to point out that you would not release another Greta Thunberg into the world by me, who will sew the environmental pollution, the climate catastrophe, and the wars that are meaningless to the individual onto the necks of the already usual or a new group. Either she is looking for those responsible for the pervasive human brutality and aggression, or perhaps she is speaking out against the ever-increasing levels of hatred, because apart from the fact that these are bad things, they are also very suitable for diverting attention from other problems. But this person - i.e. me - does all this because she knows that everything affects everything, now let me talk about myself theatrically in the third person.

Well, I didn't fill my letter with numbers for COP26, I didn't write anything for COP27, and for the current COP28, I should come up with some numbers now, if already I didn't regret the time to count. A constantly changing composition - since we are constantly born and dying - 57 million people are most responsible for everything, all good and bad and all conceivable meanings of it, they are the brain trusts, and all the others are the implementers. In this way, to a greater extent or not, but with the exception of a few people living scattered, we are all responsible and at the same time all losers. Because everyone on this planet is a loser, even if we win sometimes, eventually everything will be taken away, our existence will be lost, along with our time, our knowledge, our experience. Now I am talking about everyone, including the 57 million people, but I am also talking about the individual, because we are all individuals, one person, wedged between our birth and our death.

With few exceptions, this awaits everyone, because the role of individuals - those who do not have political power and material/immaterial assets capable of influencing certain masses - is the consumption, we were chosen for this. Not for that, for example, like the innovators, whose role is progress, who throughout their lives they only develop and then pass on an innovation of greater or lesser importance and, if everyone uses it, the future can quickly turn in new directions. But how many are there? It is likely that the views, knowledge and experience of no more than 7 million people a year illuminate the future.

If we calculate that today the population of the planet is 8 billion people, of which 1 billion are vulnerable children, 1 billion are helpless elderly people, and 1 billion are ill in one way or another.

Then, nearly 2 billion live in deep poverty or misery - in my reading, they are the "sleeping consumers", whose access to material goods would have a terminating effect on their economic situation on the one hand, which is good, but on the other hand, it would also generate an unpredictable wave of consumption, thus significantly raising the burden on the environment, so this is also a very thought-provoking topic -.

So there are only 3 billion people left, of which the richest 3,600,000 people own half of the world's wealth. Of these 3 billion, only 2.95 billion own 1.1 percent of the wealth. So, 98 percent of the world's wealth can be owned by 50 million people, i.e. the wealth of 50 million people represents the property, which is served by the intellectual and brain capacity of 7 million people to use the remaining almost 8 billion people as consumers through the intertwining of governments and economic characters. But why can this be so? Because it has always been like this, but in recent decades we have reached and now we have exceeded the critical mass, too much consumption by too many people is no longer sustainable without radical responses from the planet. The good news is that history has all the information, and even the past contains the direction of the future, as well as the fact that money drives everything, money gives power and permeates every aspect of life.

There are constant and recurring motifs in history, such as the fact that social differences, wars with religious means and ends, exploitation, incitement of hatred are actually all tools of the fight for the resources of the planet. And the methods used are inherent to human existence and human thinking, which we mostly do by surrendering to political interests by organizing ourselves into groups, communities, and societies. And here we have the most perfect political system available, the democracy. In relation to it, we must be aware of that even democracy is oppressive for the individual, so even a given democratic state is always a certain level of legitimized exploitation created for the benefit of the powerful. The daily news of politics consumed by the masses is - I belong to this mass too - their theater. The history of humanity is also about this, it is all in the books, as it continues to be written according to the above regularity. Since it cannot be changed, and we also know that it is necessary to control the masses, so we have to work from what is available.

There is definitely something available that we could change in principle, this something is an effect, namely the environmental pollution, which is a by-product of human existence, and in which every living being on this planet is undoubtedly drowning. And, if I take the time to look for connections and share the resulting information with you, I would like to believe that these climate conferences, like the current COP28, are not some play and I would like to believe that the individual is also listened to, from time to time. Not only the opinions and recommendations of members of communities, organizations and associations, which who knows where came from.

As a dedicated conservationist, I've been blogging for almost 10 years, the number of content I've created (text, image, video, interviews, publications, documenting observations) is over 10,000, moreover, I'm not a member of any organization, my relatives are not influential, they're not well-known, there's no institute, academia behind me, for this reason I am not a mouthpiece, moreover, these statements of mine can be easily verified. When I create content, I only work with the biggest lobby group, and that is planet Earth itself. I find it absolutely amazing that this conference should be held because of the effects of consumer society on the planet, as it has been every year since the beginning. But I'm Hungarian and I live in Hungary and I think many people don't know what it's like to live in this country, so I'm now describing how the living conditions of the living world have changed and where they're headed here in Hungary, regardless of the fact that as a country we're not even 1% scientifically responsible for environmental pollution and global warming affecting the planet.

We, Hungarians can no longer only hear it from the news, but we can already feel it on our own skin that our country will not be left out of the negative effects of global warming, despite the fact that many of us thought that here, in the Carpathian Basin, hiding and enjoying its protection, that we will stay out of the extremes. It looks like we were wrong, so let's take a look at what's happening, why, and if there's anything we can do.

As is well known, the climate of the entire area of Hungary is continental, however, the acceleration of the effects of climate change has been experienced in the last 3-4 years, which makes drought periods more frequent, but at the same time, large amounts of rain that fall infrequently and cause flash floods have also appeared. There is a huge area in our country, one-tenth of the country's territory, which is an area particularly affected by the acceleration of the effects of climate change, this is the sand ridge between Danube and Tisza, which is covered by three counties, but also extends into neighboring Serbia.

The harmful effects can already be seen in the reduction of biodiversity, the significant reduction of large insect species is particularly striking, therefore the development of an action strategy should be urged by all interested parties. The Basic Law of Hungary accepts sustainability as a value of particular importance. The Basic Law also stipulates (Article O) that Hungary protects and maintains a healthy environment and that natural resources, agricultural land and drinking water resources, as well as biodiversity and cultural values constitute the common heritage of the nation. Two principles should be kept in mind above all else, one is the "Precaution and Prevention Principle", which describes that existing scientific uncertainties regarding the process, causes and effects of climate change should not be a basis for postponing the necessary prevention and adaptation measures. The other principle is the "Principle of Avoiding Transloads", which describes that climate protection interventions cannot lead to new sustainability problems, overloads for other environmental elements or other geographical areas. However, it is definitely worth keeping in mind that if Hungary were to become a completely "green" country and play an insignificant role in curbing the global destructive environmental effects, it would still only be possible to achieve this with extensive international cooperation. So, the reluctance of the "big nations" to act is present as a restraining force in the Hungarian people and in the citizens of every small nation that is currently working hard to achieve complete "greening".

But, despite all this, we, Hungarians are also dealing with a problem that goes beyond our country's borders, which is why we have formulated mitigation and adaptive goals as a counterbalance to climate change, i.e. the reduction of greenhouse gases and, in accordance with our capabilities, getting to know the adaptation possibilities and limitations of an environmental loads with unknown impact on society. It is also true that these define the successful goals on an excessively large scale for this region, which is only one-tenth of the country.

As I stated in my short film years ago ( https://youtu.be/WizIjuw0cW8?si=Puu0NBZ1FKmjeGAm ), the greatest results in nature conservation and environmental protection can be achieved with the least human intervention. But deep down, I also feel that something should be done, since I myself live in this geographical area that is losing at all levels, which according to the media is turning from a semi-desert into a desert. But the reality is closer to that the distribution of precipitation shows uneven values, which is why there are sometimes longer, even months-long rain-free periods, as I mentioned earlier. These longer periods must be bridged by nature and agriculture. Looking at the present, now something is lost every day, a cooler or rainier day, some species that are otherwise unable to change location are lost, and those that can run, climb or fly, they try to appear in a floodplain, mountain range, in a wetland that still remains, which seems even more livable. They become false data with the fact that they appear as a new species here and there, so it seems like there is still hope and the biodiversity has not decreased.

Certain parts of the sand ridge between Danube and Tisza will most likely be lost by nature and we, humans will also lose it as an area that can be used for agricultural purposes. But where there is still hope, the living world and we can only rely in the mosaic arrangement, where the flora and fauna could be kept up like an oasis in a certain grid. I would consider it a good idea if farmers could continue to farm among the oases - as this still characterizes the countryside - and they would receive water from reservoirs and canals, which would be served by excess water from rainfall and rivers or purified wastewater. What is also certain is that a significant drop in the groundwater level is likely, because the fresh water in the ground flows through the canals without being utilized, since Hungary is no longer a country of water, but only of flowing water. For this reason, large-scale construction works aimed at retaining water have begun, and sometimes a project is handed over, so the work is progressing, since for now the possible solutions are built structures such as dams, canals, sluices or building in biological circulation such as forests or steppes.

If we ask the question, what kind of solutions could we offer in addition to the existing ones, then we should most likely scrutinize science and reaching the masses. The amount of knowledge available through science divided the closely related scientific fields into sub-disciplines, then this seemed necessary and useful for the future. In recent decades, however, we have been forced to face the universal law that everything is connected to everything else, so thinking only in parts (sub-sciences) made/makes us more and more limited when it comes to solving a wide-ranging problem.

Climate change is also such a problem, a consequence where it is not possible to dig deep enough to see the root of the problem, because there are also widespread and indirect consequences in the depths, the causes of which can only be recognized with the passage of time - provided that we are also sufficiently prepared - we have less and less time at our disposal. If we examine the problem of climate change from countless points of view, we will realize that the time has come for a paradigm shift in the field of science, and we will be forced to link the sub-sciences together again. It is an excellent solution for this if we involve artificial intelligence (AI) to examine and research a long-term path for the future of humanity and nature in a complex way.

However, it is very important to pay attention to the fact that AI should only have access to real data, otherwise it will not help, but rather cause errors and damage to all of us. If we stop now for a few moments and think, then on the one hand, it is interesting to experience how a level of knowledge has been omitted, how the little polyhistorism that existed has also disappeared, and now by placing knowledge outside the body, we will practically turn the AI into an all-knowing and complex thinking entity. On the other hand, the connection potential that the Internet can provide globally and is able to connect the smallest unit, the individual with the individual, or the individual with all of us, has been sacrificed on the altar of profit. And we created a human-like spirit, AI, rather than connecting billions of people in virtual space so that we can think freely, come together as one big collective consciousness and find solutions to our most pressing problems, since there is at least one usable solution for every problem.

As I wrote in the title, I see overpopulation and the accompanying consumption as the biggest problem of global warming, but I also see excessive and unjustified everyday consumption as a problem, and perhaps the greatest danger for the planet actually lies in it.

One way or another, humanity is caught between its destiny and the timeliness of its development, so all we can do is act according to our role every single day and eagerly await the sequel…

Elmélkedtem egy kicsit a lakókörnyezetem jövőjéről és egy nagyobb terjedelmű kidolgozás született belőle, melyet itt olvashattok:

 

Klímakatasztrófa másképpen: Duna-Tisza közi homokhátság

 

Nem csak a hírekből hallhatjuk, de már a bőrünkön is érezzük, hogy hazánk sem marad ki a globális felmelegedés negatív hatásaiból, annak ellenére, hogy sokan gondoltuk azt, hogy itt a Kárpát-medencében, úgymond megbújva, annak védelmét élvezve, mi majd kimaradunk a szélsőségekből. Nagyon úgy tűnik, hogy tévedtünk, ezért most járjuk körbe, hogy mi és miért történik, vajon tehetünk-e bármit.

Mindenképpen azzal kezdeném, hogy mi, emberek gyakran járunk úgy, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Sajnos, mindannyian saját elménk rabjai vagyunk, miatta már a „kézzelfogható” valóság, az életnek nevezett jelenségvilág érzékelése is nehézségekbe ütközik, ezért itt az ideje, hogy megnyissuk az elménket, kiszélesítsük az ismereteinket.

Mint ismeretes, Magyarország teljes területének éghajlata kontinentális, az azonban már kevésbé, hogy a klímaváltozás hatásainak felgyorsulása tapasztalható az utóbbi 3-4 évben, ami miatt egyre gyakoribbak az aszályos időszakok, de ugyanakkor megjelentek a ritkán hulló és villámárvizeket okozó nagy mennyiségű esők is. Van egy hatalmas terület hazánkban, az ország területének egytizede, mely egy különösen érintett térség a klímaváltozás hatásainak gyorsulásában, ez a Duna-Tisza közi homokhátság, melynek három vármegye is területét adja, de átnyúlik a szomszédos Szerbiába is.

Ez a térség az ország bizonyítottan első, klímaváltozás általi vesztese, közel két évtizede. 2004-ben, a FAO (ENSZ) félsivatagos területté nyilvánította, és jó úton halad az elsivatagosodás felé, melyet tudományosan évi 250 mm-nyi csapadékmennyiséghez kötünk. Hogy megértsük mi is történik most, a válaszokért nem csak a jelent, de a közelmúltat is vizsgálnunk kell. Nem csak az országnak, de ennek a térségnek az éghajlatát is az határozza meg, hogy három nagy európai éghajlati terület, a nedves óceáni, a száraz kontinentális és a nyáron száraz, télen nedves mediterrán éghajlati régiók határán helyezkedik el. Ezért például különösen nehéz nemcsak a vizsgált terület, hanem az egész ország éghajlatának jövőbeni alakulását is modellezni.

E határzónában az éghajlati övek kisebb mértékű tartós eltolódása is a hőmérséklet évi járásának és a csapadék mennyiségeinek csak nagy bizonytalansággal becsülhető módosulását vonja maga után. Az utóbbi 40 évet figyelembe véve, a vizsgált területen a hőhullámos napok száma 14-el nőtt a legintenzívebb időszakhoz képest. A csapadékváltozás adatai már közel sem ilyen egyértelmű következtetéseket vonnak maguk után, leglényegesebb és aggodalomra okot adó megfigyelés, hogy a száraz időszakok hosszabbá váltak. A térség éghajlatának várható alakulását csak több finom horizontális felbontású regionális klímamodell alkalmazásával és azok eredményeivel együttesen vázolhatjuk fel.

Az átlaghőmérséklet várható jövőbeli alakulása a globális szintnek megfelelően emelkedni fog, meghaladva a természetes változékonyság mértékét. A klímamodellek szimulációi egységesek abban, hogy az ország déli és keleti területein kell nagyobb mértékű melegedéssel számolnunk. A szélsőségek várható alakulása jellegzetes térbeli eloszlást mutat és elsősorban Magyarország középső, déli és keleti területeit érinti kedvezőtlenül.

A kedvezőtlen hatások már megmutatkoznak a biológiai sokféleség (biodiverzitás) csökkenésében, különösen szembeötlő a nagytestű rovarfajok szignifikáns (jelentős) csökkenése, ezért cselekvési stratégia kidolgozását kellene minden ebben érdekelt félnek sürgetnie. Magyarország Alaptörvénye a fenntarthatóságot kiemelt jelentőségű értékként fogadja el. Az Alaptörvény azt is előírja (O. cikk), hogy Magyarország védi és fenntartja az egészséges környezetet és, hogy a természeti erőforrások, a termőföld és az ivóvízkészlet, valamint a biológiai sokféleség és a kulturális értékek a nemzet közös örökségét képezik. Két elvet érdemes mindennél jobban szem előtt tartani. Az egyik az „Elővigyázatosság és megelőzés elve”, ami leírja, hogy az éghajlatváltozás folyamatával, okaival és hatásaival kapcsolatban fennálló tudományos bizonytalanságok nem képezhetnek hivatkozási alapot a szükséges megelőzési és alkalmazkodási intézkedések elodázására. A másik elv az „Átterhelések elkerülésének elve”, ami leírja, hogy a klímavédelmi beavatkozások nem vezethetnek újabb fenntarthatósági problémákra, más környezeti elemekre vagy más földrajzi térségekre vonatkozó átterhelésekre.

A klímaváltozás ellensúlyozásaként mitigációs (csökkentéses) és adaptív (alkalmazkodó) célok lettek megfogalmazva, azaz az üvegházhatású gázok csökkentése és az adottságainkkal összhangban a társadalomra még ismeretlen hatással bíró környezeti terhelés alkalmazkodási lehetőségeinek és korlátainak megismerése. Ezek azonban erre, az ország csak egytizedét kitevő térségre túlzottan nagy léptékben határozzák meg a sikeres célokat.

Mint ismeretes, a sikerre vihető mitigációs cél lehet a szén-dioxid természetes nyelő kapacitásainak (erdők, faanyag) megőrzése, esetleges növelése, több karbon tartós megkötése a faanyagban, a fatermékek elterjedtebb használata és a geológiai közegben történő megkötés technológiai lehetőségeinek vizsgálata. Kutatások, fejlesztések, innovációk, demonstrációs projektek támogatása, különös tekintettel az anyag- és energiatakarékos technológiák, a megújuló energiahordozók elterjesztése, a biomassza megújuló ipari nyersanyagként való hasznosításának növelése, a környezetbarát közlekedés- és agrotechnikák, a fenntartható erdőgazdálkodás, a fenntartható építészet, a hő- és villamosenergia-termelés. A fenti célok és érdekek, - noha alaposnak, összeszedettnek tűnhetnek -, azonban szűklátókörűek, azok mentén haladva gondolkodásbéli akadályokba ütközünk, mert az egyébként közel sem teljes megoldási lehetőségek csak a politika és gazdaság érdekhatáráig érnek. Erre a tökéletlenségre világíthatunk rá, ha agnosztikus, de ugyanakkor világmegfigyelő módon foglalkozunk egy adott problémakörrel, ami annyit jelent, hogy figyelembe vesszük, hogy nem ismerhető meg minden a valóságos létből, abból a jelenségvilágból amelyben mi, emberek létezünk, de ennek ellenére mégis törekszünk a „dolgok” legteljesebb megismerésére.

Ha most elvennénk a vezető politikai és gazdasági célokat, érdekeket ebből az adathalmazból, valószínű rögtön észre is vennénk más alternatívákat a klímaváltozás problematikájának kezelésére. (http://www.lajtarlili.hu/climate-change-2021) Azonban ezen célok és érdekek alkotják országaink vázát, így társadalmaink fejlődésének fékje végső soron egyéni gondolkodásunk, ha ugyan erősen sarkítva, de az utolsó egységig egyszerűsítenénk. Jelentős hátrányból próbálunk valahogyan meccseket nyerni, hogy megnyerjünk egy bajnokságot a bolygóval szemben, ami éppenséggel nem is ellenfelünk, hanem ugyanazon a térfélen játszik velünk a lehetséges pusztulással szemben. 2023-at írunk, amikor nemzetközi szinten már több évtizede harcolunk a gonosz ellen, ami a klímaváltozás és a környezetszennyezés negatív hatása. Próbáljuk a fosszilis anyagok felhasználását csökkenteni, újabb és újabb szénkivonási és megkötési technológiákat találunk ki, melyek csak újabb átterheléseket adnak, talán már inkább jobb szó a körbeterhelés lenne, mert mindig eggyel több újítás negatív hatása ér körbe a bolygón.

Mint, ahogyan évekkel ezelőtt egy kisfilmemben is megfogalmaztam (https://youtu.be/WizIjuw0cW8?si=xnLQimpjBtnbcpPM), a legnagyobb természetvédelmi és környezetvédelmi eredményeket a legkisebb emberi beavatkozással lehet elérni. Én magam is ezen a minden szinten vesztes földrajzi területen élek, ami a média szerint félsivatagosból éppen sivatagiba fordul, azonban ez inkább manipulatív csúsztatás, esetleg valami fordított pszichológiai kísérlet, hogy cselekvésre sarkalljuk a lakosságot. A valóság ahhoz áll közelebb, hogy a csapadékeloszlás mutat egyenlőtlen értékeket, ezért vannak időnként hosszabb, akár több hónapos csapadékmentes időszakok, mint, ahogy már korábban említettem.

Ezeket a hosszabb időszakokat kell a természetnek és a mezőgazdaságnak is áthidalnia. A jelent tekintve, most minden nappal valami elveszik, egy hűvösebb vagy esősebb nap, elveszik néhány helyváltoztatásra amúgy képtelen faj, amelyek pedig tudnak futni, mászni vagy repülni, azok próbálnak megjelenni egy még élhetőbbnek tűnő ártérben, hegységben, hogy azzal is hamis adattá váljanak, hogy itt és ott megjelent egy-egy új faj, szóval mégis van remény, rendben van a biodiverzitás.

A Duna-Tisza közi homokhátság bizonyos részeit nagy valószínűséggel elveszíti a természet és elveszítjük mi, emberek is, mint mezőgazdasági célra hasznosítható területet. De, ahol még van remény, ott az élővilág és mi is már csak a mozaikos elrendezésében bízhatunk, ahol bizonyos raszterben oázisszerűen fent lehetne tartani a növény- és állatvilágot. Jó ötletnek tartanám, ha a mezőgazdasági gazdálkodók továbbra is az oázisok között gazdálkodhatnának,– hiszen ma is ez jellemzi a vidéket -, vizet tározókból és csatornákból kapnának, melyet a csapadék és a folyók többlet vizei vagy tisztított szennyvizek szolgálnának ki. Ami szintén biztos, hogy a talajvízszint szignifikáns (jelentős) csökkenése valószínűsíthető, mert a talajban található édesvízkészlet hasznosulás nélkül folyik el a csatornákon. Annak ellenére, hogy ez irányú nagyszabású építési munkálatok kezdődtek, azok befejezéséig sajnos nem tudjuk megtartani vizeinket, hiszen az épített műtárgyak, mint gátak, csatornák vagy a körforgásba építések, mint az erdők vagy sztyeppék lennének a megoldások. Így a vízvesztés egy ideig még folytatódik, melynek különösen kedvez a területre oly jellemző homoktalaj vízáteresztő képessége.

Ha feltesszük a kérdést, hogy mégis milyen megoldásokat kínálhatnánk a már meglévők mellé, akkor nagy valószínűséggel a tudományt és a tömegek elérését kellene górcső alá vennünk. A tudomány által elérhető tudásmennyiség résztudományokká szabdalta az egymással szorosan összefüggő tudományterületeket, akkor ez szükségszerűnek és a jövőre nézve hasznosnak tűnt. Az elmúlt évtizedekben azonban kénytelenek voltunk szembesülni azzal a kvantumfizikai elvvel, hogy minden mindennel összefügg, így már csak részekben (résztudományokban) gondolkozni egyre inkább korlátolttá tett/tesz minket egy-egy szerteágazó probléma megoldását illetően. A klímaváltozás is egy szerteágazó probléma, egy okozat, ahol nem elég az okokat megkeresni, mert okozatként újabb okok is létrejönnek, ráadásul az idősíkok sem azonosíthatók be egyértelműen, hogy mi volt előbb és utóbb, így a cselekvés helyett zűrt és zavart fogunk kapni. Ha a klímaváltozás problémakörét számtalan nézőpontból vizsgáljuk, rá fogunk jönni, hogy a tudományok területén eljött az ideje a paradigmaváltásnak, a résztudományokat kénytelenek leszünk újból egymásba kapcsolni. Erre kitűnő megoldási lehetőséget jelent, ha bevonjuk a mesterséges intelligenciát (MI), hogy komplex módon vizsgálódjon és kutasson fel hosszú távon is járható utat az emberiség, a természet jövője számára.

Amire azonban roppant mód figyelni kell, hogy csak valós adatokhoz szabad hozzáférést biztosítani az MI-nek, különben nemhogy segítene, de inkább hibákat és károkat fog okozni mindannyiunknak. Ha most megállunk pár pillanatra és elmerengünk, akkor egyrészt, érdekes megtapasztalni azt, ahogy kimaradt egy tudásszint, ahogy megszűnt az a kevés polihisztorság is, ami létezett, és most a tudást testen kívülre helyezve, gyakorlatilag az MI-ből fogunk csinálni egy mindent tudó és komplexen gondolkodó entitást. Másrészt, azt a kapcsolódási potenciált, amit az internet globálisan nyújtani tud és képes összekapcsolni a legkisebb egységet, az egyént az egyénnel, vagy az egyént mindannyiunkkal, feláldoztuk a profit oltárán. És inkább alkottunk egy emberhez hasonló szellemet, az MI-t, mint hogy több milliárd embert kapcsoljunk össze a virtuális térben, hogy szabadon ötletelhessünk, hogy egy nagy kollektív tudattá álljunk össze és megoldást találjunk a legégetőbb problémáinkra, hiszen minden problémára létezik legalább egy használható megoldás. Így vagy úgy, de az emberiség a sorsszerűsége és fejlődésének időszerűsége közé van szorulva, ezért csak annyit tehetünk, hogy szerepünk szerint cselekszünk minden egyes nap és kíváncsian várjuk a fejleményeket...

Üdv Mindenkinek!

A Schönbrunni Állatkerttel készült interjúm megjelenése előtt következzen egy írásom, mely szintén a természetvédelem jegyében született:

 

Védünk és pusztítunk

Mindig várok egy járműre. Elmerülve gondolataimban várom a buszt a főváros szélén, hogy bevigyen a betondzsungelbe. Persze mindig figyelek szüleim tanítására, hogy társaságban vigyázz, mit mondasz, amikor pedig magad vagy, hogy mire gondolsz. Gondolataim ma éppen a munka körül forognak, a fogyasztói társadalom körül, melynek egy ideje már, de részben én is tagja vagyok. Részben, mert csak a szükséges fogyasztás motivál, mondhatjuk úgy is, hogy egy kényszerű fogyasztója vagyok ennek a világnak.

Ja, a munka..., ami a halálig tart... Az állandó munka szerintem, - még ha szeretjük is -, kényszer, nyűg, ha nem előbb akkor utóbb. Aztán, fogyasztóként sajnos több milliárd ember sorsával is osztozom, és hiába a többséghez tartozás, a helyzet nem tetszik. Mert hiányolom a természetet, mert látom, hogy folyamatosan tűnik el a környezetemből, de vajon mások is így érzik? Nem tudom. Szóval, aggódom a természetért, mert lassan de biztosan lecserélődik technológiákra, mert már így is csak kinyerhető nyersanyagként van jelen.

Manapság hamis hírként jelenik meg mindenhol a természetet szeretete, hogy az egy közös pont mindenkiben, közben meg a tettekből nem azt látom és ez a hamisság. Persze az is tény, hogy fogyasztóként nem lehetsz elkötelezett természetvédő. Na, de mi változott meg az utóbbi százötven évben? A legtöbb helyen már természetes a szennyezett levegő, a vízszennyezés, a fényszennyezés legkülönbözőbb módja, vagy éppen, hogy mindent átjár az emberi zaj, a gépek zaja, a szirénák és az autókürtök hangjai, vagy ahogyan az autók kerekei zúgnak, a repülőgépek morajlásai, a gyárak munkazajai. Ha már voltál életedben ember által érintetlen helyen, akkor megtapasztalhattad a természet egy megmaradt részét, a szélzúgta csendet, a vadvilág hangjait. Én voltam és sokszor vagyok.

Merengés közben meglátok egy madarat repülni, csak úgy szeli a fátyolfelhős kék eget. Már jó ideje nem láttam madarat, sőt nem hogy madarat, még fát is csak elszórtan lehet felfedezni itt, ebben a városrészben, és itt ez az összes, ami a természetet jelenti. Azt mondják az ismerőseim, hogy kihalási hullámban vagyunk, sőt nekünk embereknek is élhetetlenné válik majd a bolygó. Megkérdezik, hogy akkor most először magunkat kellene menteni, nem? Vagy kellene törődni a természettel is, mint mondjuk a gorillákkal, a koalákkal vagy a bálnákkal? Vagy érdekelniük kellene egy szeméttől mentes folyópart vagy, hogy a frissen hullott hóban megmosva arcukat sikerült-e azt korommal bemaszatolniuk? Vajon törődniük kellene? És mivel vagy melyik részével?

Mert ha együttérzően nézik a bálnák életéről szóló filmben a születés pillanatát, közben gyönyörű képeket is látnak és egy varázslatos történet áll össze elméjükben az óceánokról. Hol itt a baj? Nem tapasztalják a hírekből áradó problémákat. Szóval hol a baj, amivel törődniük kellene? Nem tudom, a jövőnk talán a jellemünkbe van kódolva, meg hát én csak egy egyszerű irodai alkalmazott vagyok. Azért dolgozom, hogy ebben az anyagi világban élni tudjak, aztán, hogy tudok-e fejlődni szellemileg már egy más kérdés. A munkát, ezt a kötelező „lehetőséget” szüleimtől örököltem, akik szintén a szüleiktől és én is adom tovább majd a gyerekeimnek, - feltéve ha lesznek, hiszen a gyerekeim sorsa egy életre szóló felelősség nekem, nekik és a bolygónak is.

Az, hogy dolgozom, egy végtelen történet, egy valami, aminek soha nem érek a végére, mondjuk valójában nincs is semmi, amit befejezhetnék. Nincs semmi, amit elérhetnék és hely, ahova eljuthatnék, talán anyagi szintet léphetek, de szellemit nem. Utam végtelen, és amiért nem öl meg az unalom, hogy a munka és a mulandóság örök és ez az út már önmagában is igen változatos. De a legjobb része annak, ami körülvesz, amikor támogathatom a természetet. Mindig teszem is a dolgom, én törődök vele.

Fékez egy busz, ez már az enyém. Szaladjatok gondolatok, gyorsan repülj tovább madár, amíg még létezel. Ússz tovább fátyolfelhős halványkék ég, remélem még láthatlak. Engem ma is vár a munka.

Az élet egy utazás. Minden pillanata az. A pillanatok, melyek kitöltik mindannyiunk életét, melyek csak úgy megtörténnek a szívdobbanások vagy a lélegzetvételek között. Pillanatról pillanatra utazunk, és ezen az élményen túl vár még ránk, amikor a megéltek emlékekké válnak és várják, hogy törődjünk velük, hogy felidézzük őket, hogy inspirálódjunk általuk, és hogy, ha úgy látjuk, meg is írhassuk őket, például okulásképpen. Bárhol, mondjuk egy szobában ücsörögve vagy éppen egy réten a fűben heverészve is emlékezhetünk a velünk megtörtént dolgokra, de el is játszhatunk az éppen akkor valahonnan jövő afféle gondolatainkkal, hogy mi lenne ha... És, ha éppen nem akarunk megtörtént eseményekkel vagy lehetségesekkel „dolgozni”, el is képzelhetünk valamit, valami még egyedibbet, valami merészebbet, ha úgy tetszik. Ekkor talán még a fantázia sem szabhat határt. És, ha most eltekintünk az írás ránk gyakorolt sorsszerűségétől, az előre megírt sorsunktól, hogy valamiért írni kezdtünk, vagy, hogy életünk minden része szerepünk szerint eleve elrendelt, akkor talán a fantázia lehet az egyetlen valami, ami által bepillantást kaphatunk a szabad akaratba. Akkor most következzen egy általam kitalált történet, melynek minden szavát e misztikus fantázia íratta velem, főszerepben most is a természetvédelemmel.

 

Kilátó a jövőre

Mindketten a tájat nézték a kilátóból; tekintetük meredten révedt abba a messzeségbe, ahol már összemosódott a véges a végtelennel; majd egyszer csak Niki ránézett Lacira, aki közelebb húzódott hozzá. Szükségük volt egymásra, most, hogy Laci elvesztette édesanyját; Niki pedig vesztesként esett ki egy hosszú párkapcsolatból.
– Mondd Niki! Mi az élet, miért éljek? Van értelme bárminek? – nézett könnyes szemmel a nőre, akitől egy lassú pillantásban végződő mosolyt kapott.
– Persze, élni kell, nagy kiváltság a tapasztalás! Emlékszel még, amikor gyerekek voltunk és a régi, ennek a helyén álló fából készült kilátót vettük birtokba, ahogyan nyöszörgött minden lépésünknél? Ez az új vasszörny meg sem nyikkan, meg se kottyan neki, hogy megmásszák az emberek. A gyenge fából született ez az erős vas, és, ha szükséges, én ebből mindig tudok erőt meríteni. Tudod Laci, a létezés törékeny dolog, a bizonytalansága miatt, és, ha az életedre rövidként tekintesz, rögtön más lesz a nézőpontod is – mondta, majd megölelte Lacit.

Egy kis idő telt csak el, amikor egy anya érkezett a kislányával.
– Ó, anya! Nézd, ott lent vannak a fák, mi pedig itt fent! Anya nézd! Milyen messzire el lehet látni! Anya, anya, nézd ott messzire! Ott vannak azok a nagy házak, látom a lámpák fényét! – ujjongott a kislány, miközben anyja odáig volt lánya határtalan lelkesedésétől.

Alkonyat lévén már valóban látszódtak a város fényei; habár az ég felé törő panelházak tucatjainak ablakfényei már inkább elmaszatolódtak ezen a távolságon, minthogy tisztán kivehetők legyenek. Közben az esti pihenéshez készülő madarak hangjai adták tudtunkra, hogy a természet nappali műszakja lejárt, teret kell kapniuk az éjszakásoknak. Mindkettőjüket átjárták ezek a hangok, a fények, az illatok, belsőjük szépen összekapcsolódott a mindenséggel, majd a pár percnyi elmerülést Laci szakította félbe.

– Emlékszel még, hogy gyerekként nem láttuk a várost, még távcsővel sem?
– Emlékszem. Tudod, hogy elbontják a kilátót?
– Hogy mi? – váltott hirtelen dühösbe Laci.
– Lakópark épül és egy európai kutatóközpont is ide helyezi át a székhelyét, szóval a kilátó nem maradhat; útban van és jogokat is sért – mondta szenvtelenül Niki.
– És kivágják az erdőt? – kezdte felemelni hangját Laci.
– Persze, a mélyben mélygarázsok is épülnek. Ez ma a világ.
– Felháborító! Vagy csak engem szomorít el? – Laci dühébe kíváncsiság is vegyült.
– A legtöbb embernek tetszik az építkezés, munkahelyeket teremt. Meg, te is tudod, a mai generációnak egyébként sem számít a természet, nekik az a legjobb, ha a természet minél távolabb van; mert akkor a sok undorító állat legalább nem megy be a kertjükbe, lakásukba. Tudod, hogy ez van, én is tudom, mind tudjuk – mondta érzelemmentesen Niki.
– Mondjuk, az is igaz, hogy kellenek a munkahelyek, mert egyre többen vagyunk a bolygón. És minél többen, annál erősebbek a környezetvédelmi problémák, de annál több pénzt is lehet fordítani a megoldásukra. Szóval, ha nem tudunk kevesebben lenni, akkor a legjobb megoldás tényleg a több munkahelyből eredő több bevétel, amiből többet is lehet a környezetvédelemre vagy az emberi lét fenntarthatóságára költeni – vált hűvössé és kiegyensúlyozottá Laci.
– Így igaz. Az, hogy megszűnik ez az erdő, eltűnik ez a kilátó, környezetvédelmi érdekünk; nemcsak itt helyben, hanem globálisan is. Rövid távon és természetvédelmileg káros, de hosszú távon környezetvédelmileg hasznos, az emberi faj fennmaradásának záloga – magyarázta Niki és végre Laci is leszállt a felhők közül, ahonnan a problémákat sosem lehet tisztán látni.

Így Niki visszakapta azt a realista gyerekkori játszótársát, ahogyan mindig is ismerte. Egymásra néztek, Niki Lacira kacsintott; majd visszafordulva nézték a vadont, ami majd hamarosan megszűnik. A vegyes érzésektől szinte bénultan álltak, de mégis próbálták elhinni, hogy az ember mostanra már mindennél jobban törekszik a felelős döntésekre. Mielőtt még hazafelé vették volna az irányt, még egyszer bizakodóan néztek a város fényeire.

Üdv Mindenkinek,

Biztosan láthattátok előző bejegyzéseim kapcsán, hogy ügyelek a lehető legpontosabb fajmeghatározásokra. Joggal felmerülhet bárkiben a kérdés, hogy ez most miért olyan fontos… Ha megcsíp egy rovar, nem nagyszerű érzés nyugodtnak maradni a faj ismeretének köszönhetően? Így elkerülhető lenne a pánikolás és találgatás, hogy vajon milyen élőlény volt az elkövető. Ha nem is ismerjük faji szinten, de legalább be tudjuk sorolni nagyobb rendszertani kategóriákba, az már segítséget nyújthat a nyugodtság felé vezető úton.

De ne csak mindig az állatokkal jöjjek, hiszen ott van az a rengeteg növény is. Ha kimegyünk a természetbe, láthatjuk, hogy megannyi növény vesz minket körül, de vajon fel is ismerjük őket?Vannak köztük mérgezőek is, melyek első ránézésre nagyon hasonlítanak a többi növényhez, a lágyszárúak közül megemlíteném a selyemkórót (Asclepias syriaca), a fekete csucsort (Solanum nigrum) (1. kép) vagy éppen a csattanó maszlagot (Datura stramonium) (2. kép), a fás szárúak közül pedig a fagyalt (Ligustrum vulgare) vagy éppen a tiszafát (Taxus baccata) (3. kép).

         

Még lehetne a sort folytatni megannyi növénnyel, de most nem a felsorolás a célom, hanem az, hogy ráeszméljünk, hogy milyen hasznos tud lenni az ismeretterjesztés, az emberek megismertetése az élőlényekkel, hiszen az élőlények többsége ismeri az embert, de fordítva ez már nem annyira igaz. Itt élünk ezen a bolygón velük együtt, hát nem lenne csodálatos felfedezni a bennük rejlő szépségeket? Az ismeretterjesztés mindenki számára kedvező hatásokkal bír. Az emberek megismerik a környezetüket, de az élőlények számára is kedvező, hiszen nagy figyelem fogja őket övezni, és nem az elpusztításuk lesz a cél, hanem a megóvásuk, mert rájövünk, hogy minden fontos és számít, minden élőlény hatással van a másikra.

         

Tarka darázslégy (Sphaerophoria scripta) egy veronika virágon...           Ehhez hasonló helyeken lehet sok rovarral találkozni…

 

Itt a tavasz, éled a természet, még akkor is, ha olykor-olykor hűvösre vagy hidegre vált az időjárás. Nyílnak a virágok mindenfele, még az útszéli gyepsávok is gyönyörű színekben pompáznak. Mondhatnánk rájuk, hogy ezek csak gyomok és mi hasznuk van… Pedig egy-egy kis növényzetfolt az életet jelenti a rovarok számára, közvetve vagy közvetlenül pedig a hüllők, kétéltűek, madarak számára. Elérkeztünk a nézőpontok sokféleségének jelentőségéhez, tehát csak képzeljük magunkat például egy házi méh (Apis mellifera) helyébe… Vajon hol találnánk virágokat, ha mindenhol lenyírnák a füvet a rendezettségre hivatkozva?

Pedig az az igazán szép terület, ahol minél több növényfaj megtalálható és nyüzsögnek rajtuk a rovarok. De az emberek inkább a rendezett hatású, rövidre nyírt füvű területeket részesítik előnyben, ami viszont nem kedvez az élővilágnak, és lényegesen kisebb lesz ott a biodiverzitás. Azok, akik nem szeretik a rovarokat, esetleg undorodnak tőlük, nekik jó hírnek minősül ez. És itt van a nagy baj a rendszerben… Újra az ismeretterjesztésnél és annak hiányánál kötöttünk ki. Kevesebb ember félne vagy tartaná undorítónak őket, ha rendlkeznének kellő ismerettel a körülöttük lévő élővilág kapcsán...