Üdv Mindenkinek!

A Schönbrunni Állatkerttel készült interjúm megjelenése előtt következzen egy írásom, mely szintén a természetvédelem jegyében született:

 

Védünk és pusztítunk

Mindig várok egy járműre. Elmerülve gondolataimban várom a buszt a főváros szélén, hogy bevigyen a betondzsungelbe. Persze mindig figyelek szüleim tanítására, hogy társaságban vigyázz, mit mondasz, amikor pedig magad vagy, hogy mire gondolsz. Gondolataim ma éppen a munka körül forognak, a fogyasztói társadalom körül, melynek egy ideje már, de részben én is tagja vagyok. Részben, mert csak a szükséges fogyasztás motivál, mondhatjuk úgy is, hogy egy kényszerű fogyasztója vagyok ennek a világnak.

Ja, a munka..., ami a halálig tart... Az állandó munka szerintem, - még ha szeretjük is -, kényszer, nyűg, ha nem előbb akkor utóbb. Aztán, fogyasztóként sajnos több milliárd ember sorsával is osztozom, és hiába a többséghez tartozás, a helyzet nem tetszik. Mert hiányolom a természetet, mert látom, hogy folyamatosan tűnik el a környezetemből, de vajon mások is így érzik? Nem tudom. Szóval, aggódom a természetért, mert lassan de biztosan lecserélődik technológiákra, mert már így is csak kinyerhető nyersanyagként van jelen.

Manapság hamis hírként jelenik meg mindenhol a természetet szeretete, hogy az egy közös pont mindenkiben, közben meg a tettekből nem azt látom és ez a hamisság. Persze az is tény, hogy fogyasztóként nem lehetsz elkötelezett természetvédő. Na, de mi változott meg az utóbbi százötven évben? A legtöbb helyen már természetes a szennyezett levegő, a vízszennyezés, a fényszennyezés legkülönbözőbb módja, vagy éppen, hogy mindent átjár az emberi zaj, a gépek zaja, a szirénák és az autókürtök hangjai, vagy ahogyan az autók kerekei zúgnak, a repülőgépek morajlásai, a gyárak munkazajai. Ha már voltál életedben ember által érintetlen helyen, akkor megtapasztalhattad a természet egy megmaradt részét, a szélzúgta csendet, a vadvilág hangjait. Én voltam és sokszor vagyok.

Merengés közben meglátok egy madarat repülni, csak úgy szeli a fátyolfelhős kék eget. Már jó ideje nem láttam madarat, sőt nem hogy madarat, még fát is csak elszórtan lehet felfedezni itt, ebben a városrészben, és itt ez az összes, ami a természetet jelenti. Azt mondják az ismerőseim, hogy kihalási hullámban vagyunk, sőt nekünk embereknek is élhetetlenné válik majd a bolygó. Megkérdezik, hogy akkor most először magunkat kellene menteni, nem? Vagy kellene törődni a természettel is, mint mondjuk a gorillákkal, a koalákkal vagy a bálnákkal? Vagy érdekelniük kellene egy szeméttől mentes folyópart vagy, hogy a frissen hullott hóban megmosva arcukat sikerült-e azt korommal bemaszatolniuk? Vajon törődniük kellene? És mivel vagy melyik részével?

Mert ha együttérzően nézik a bálnák életéről szóló filmben a születés pillanatát, közben gyönyörű képeket is látnak és egy varázslatos történet áll össze elméjükben az óceánokról. Hol itt a baj? Nem tapasztalják a hírekből áradó problémákat. Szóval hol a baj, amivel törődniük kellene? Nem tudom, a jövőnk talán a jellemünkbe van kódolva, meg hát én csak egy egyszerű irodai alkalmazott vagyok. Azért dolgozom, hogy ebben az anyagi világban élni tudjak, aztán, hogy tudok-e fejlődni szellemileg már egy más kérdés. A munkát, ezt a kötelező „lehetőséget” szüleimtől örököltem, akik szintén a szüleiktől és én is adom tovább majd a gyerekeimnek, - feltéve ha lesznek, hiszen a gyerekeim sorsa egy életre szóló felelősség nekem, nekik és a bolygónak is.

Az, hogy dolgozom, egy végtelen történet, egy valami, aminek soha nem érek a végére, mondjuk valójában nincs is semmi, amit befejezhetnék. Nincs semmi, amit elérhetnék és hely, ahova eljuthatnék, talán anyagi szintet léphetek, de szellemit nem. Utam végtelen, és amiért nem öl meg az unalom, hogy a munka és a mulandóság örök és ez az út már önmagában is igen változatos. De a legjobb része annak, ami körülvesz, amikor támogathatom a természetet. Mindig teszem is a dolgom, én törődök vele.

Fékez egy busz, ez már az enyém. Szaladjatok gondolatok, gyorsan repülj tovább madár, amíg még létezel. Ússz tovább fátyolfelhős halványkék ég, remélem még láthatlak. Engem ma is vár a munka.

Az élet egy utazás. Minden pillanata az. A pillanatok, melyek kitöltik mindannyiunk életét, melyek csak úgy megtörténnek a szívdobbanások vagy a lélegzetvételek között. Pillanatról pillanatra utazunk, és ezen az élményen túl vár még ránk, amikor a megéltek emlékekké válnak és várják, hogy törődjünk velük, hogy felidézzük őket, hogy inspirálódjunk általuk, és hogy, ha úgy látjuk, meg is írhassuk őket, például okulásképpen. Bárhol, mondjuk egy szobában ücsörögve vagy éppen egy réten a fűben heverészve is emlékezhetünk a velünk megtörtént dolgokra, de el is játszhatunk az éppen akkor valahonnan jövő afféle gondolatainkkal, hogy mi lenne ha... És, ha éppen nem akarunk megtörtént eseményekkel vagy lehetségesekkel „dolgozni”, el is képzelhetünk valamit, valami még egyedibbet, valami merészebbet, ha úgy tetszik. Ekkor talán még a fantázia sem szabhat határt. És, ha most eltekintünk az írás ránk gyakorolt sorsszerűségétől, az előre megírt sorsunktól, hogy valamiért írni kezdtünk, vagy, hogy életünk minden része szerepünk szerint eleve elrendelt, akkor talán a fantázia lehet az egyetlen valami, ami által bepillantást kaphatunk a szabad akaratba. Akkor most következzen egy általam kitalált történet, melynek minden szavát e misztikus fantázia íratta velem, főszerepben most is a természetvédelemmel.

 

Kilátó a jövőre

Mindketten a tájat nézték a kilátóból; tekintetük meredten révedt abba a messzeségbe, ahol már összemosódott a véges a végtelennel; majd egyszer csak Niki ránézett Lacira, aki közelebb húzódott hozzá. Szükségük volt egymásra, most, hogy Laci elvesztette édesanyját; Niki pedig vesztesként esett ki egy hosszú párkapcsolatból.
– Mondd Niki! Mi az élet, miért éljek? Van értelme bárminek? – nézett könnyes szemmel a nőre, akitől egy lassú pillantásban végződő mosolyt kapott.
– Persze, élni kell, nagy kiváltság a tapasztalás! Emlékszel még, amikor gyerekek voltunk és a régi, ennek a helyén álló fából készült kilátót vettük birtokba, ahogyan nyöszörgött minden lépésünknél? Ez az új vasszörny meg sem nyikkan, meg se kottyan neki, hogy megmásszák az emberek. A gyenge fából született ez az erős vas, és, ha szükséges, én ebből mindig tudok erőt meríteni. Tudod Laci, a létezés törékeny dolog, a bizonytalansága miatt, és, ha az életedre rövidként tekintesz, rögtön más lesz a nézőpontod is – mondta, majd megölelte Lacit.

Egy kis idő telt csak el, amikor egy anya érkezett a kislányával.
– Ó, anya! Nézd, ott lent vannak a fák, mi pedig itt fent! Anya nézd! Milyen messzire el lehet látni! Anya, anya, nézd ott messzire! Ott vannak azok a nagy házak, látom a lámpák fényét! – ujjongott a kislány, miközben anyja odáig volt lánya határtalan lelkesedésétől.

Alkonyat lévén már valóban látszódtak a város fényei; habár az ég felé törő panelházak tucatjainak ablakfényei már inkább elmaszatolódtak ezen a távolságon, minthogy tisztán kivehetők legyenek. Közben az esti pihenéshez készülő madarak hangjai adták tudtunkra, hogy a természet nappali műszakja lejárt, teret kell kapniuk az éjszakásoknak. Mindkettőjüket átjárták ezek a hangok, a fények, az illatok, belsőjük szépen összekapcsolódott a mindenséggel, majd a pár percnyi elmerülést Laci szakította félbe.

– Emlékszel még, hogy gyerekként nem láttuk a várost, még távcsővel sem?
– Emlékszem. Tudod, hogy elbontják a kilátót?
– Hogy mi? – váltott hirtelen dühösbe Laci.
– Lakópark épül és egy európai kutatóközpont is ide helyezi át a székhelyét, szóval a kilátó nem maradhat; útban van és jogokat is sért – mondta szenvtelenül Niki.
– És kivágják az erdőt? – kezdte felemelni hangját Laci.
– Persze, a mélyben mélygarázsok is épülnek. Ez ma a világ.
– Felháborító! Vagy csak engem szomorít el? – Laci dühébe kíváncsiság is vegyült.
– A legtöbb embernek tetszik az építkezés, munkahelyeket teremt. Meg, te is tudod, a mai generációnak egyébként sem számít a természet, nekik az a legjobb, ha a természet minél távolabb van; mert akkor a sok undorító állat legalább nem megy be a kertjükbe, lakásukba. Tudod, hogy ez van, én is tudom, mind tudjuk – mondta érzelemmentesen Niki.
– Mondjuk, az is igaz, hogy kellenek a munkahelyek, mert egyre többen vagyunk a bolygón. És minél többen, annál erősebbek a környezetvédelmi problémák, de annál több pénzt is lehet fordítani a megoldásukra. Szóval, ha nem tudunk kevesebben lenni, akkor a legjobb megoldás tényleg a több munkahelyből eredő több bevétel, amiből többet is lehet a környezetvédelemre vagy az emberi lét fenntarthatóságára költeni – vált hűvössé és kiegyensúlyozottá Laci.
– Így igaz. Az, hogy megszűnik ez az erdő, eltűnik ez a kilátó, környezetvédelmi érdekünk; nemcsak itt helyben, hanem globálisan is. Rövid távon és természetvédelmileg káros, de hosszú távon környezetvédelmileg hasznos, az emberi faj fennmaradásának záloga – magyarázta Niki és végre Laci is leszállt a felhők közül, ahonnan a problémákat sosem lehet tisztán látni.

Így Niki visszakapta azt a realista gyerekkori játszótársát, ahogyan mindig is ismerte. Egymásra néztek, Niki Lacira kacsintott; majd visszafordulva nézték a vadont, ami majd hamarosan megszűnik. A vegyes érzésektől szinte bénultan álltak, de mégis próbálták elhinni, hogy az ember mostanra már mindennél jobban törekszik a felelős döntésekre. Mielőtt még hazafelé vették volna az irányt, még egyszer bizakodóan néztek a város fényeire.

Üdv Mindenkinek,

Biztosan láthattátok előző bejegyzéseim kapcsán, hogy ügyelek a lehető legpontosabb fajmeghatározásokra. Joggal felmerülhet bárkiben a kérdés, hogy ez most miért olyan fontos… Ha megcsíp egy rovar, nem nagyszerű érzés nyugodtnak maradni a faj ismeretének köszönhetően? Így elkerülhető lenne a pánikolás és találgatás, hogy vajon milyen élőlény volt az elkövető. Ha nem is ismerjük faji szinten, de legalább be tudjuk sorolni nagyobb rendszertani kategóriákba, az már segítséget nyújthat a nyugodtság felé vezető úton.

De ne csak mindig az állatokkal jöjjek, hiszen ott van az a rengeteg növény is. Ha kimegyünk a természetbe, láthatjuk, hogy megannyi növény vesz minket körül, de vajon fel is ismerjük őket?Vannak köztük mérgezőek is, melyek első ránézésre nagyon hasonlítanak a többi növényhez, a lágyszárúak közül megemlíteném a selyemkórót (Asclepias syriaca), a fekete csucsort (Solanum nigrum) (1. kép) vagy éppen a csattanó maszlagot (Datura stramonium) (2. kép), a fás szárúak közül pedig a fagyalt (Ligustrum vulgare) vagy éppen a tiszafát (Taxus baccata) (3. kép).

         

Még lehetne a sort folytatni megannyi növénnyel, de most nem a felsorolás a célom, hanem az, hogy ráeszméljünk, hogy milyen hasznos tud lenni az ismeretterjesztés, az emberek megismertetése az élőlényekkel, hiszen az élőlények többsége ismeri az embert, de fordítva ez már nem annyira igaz. Itt élünk ezen a bolygón velük együtt, hát nem lenne csodálatos felfedezni a bennük rejlő szépségeket? Az ismeretterjesztés mindenki számára kedvező hatásokkal bír. Az emberek megismerik a környezetüket, de az élőlények számára is kedvező, hiszen nagy figyelem fogja őket övezni, és nem az elpusztításuk lesz a cél, hanem a megóvásuk, mert rájövünk, hogy minden fontos és számít, minden élőlény hatással van a másikra.

         

Tarka darázslégy (Sphaerophoria scripta) egy veronika virágon...           Ehhez hasonló helyeken lehet sok rovarral találkozni…

 

Itt a tavasz, éled a természet, még akkor is, ha olykor-olykor hűvösre vagy hidegre vált az időjárás. Nyílnak a virágok mindenfele, még az útszéli gyepsávok is gyönyörű színekben pompáznak. Mondhatnánk rájuk, hogy ezek csak gyomok és mi hasznuk van… Pedig egy-egy kis növényzetfolt az életet jelenti a rovarok számára, közvetve vagy közvetlenül pedig a hüllők, kétéltűek, madarak számára. Elérkeztünk a nézőpontok sokféleségének jelentőségéhez, tehát csak képzeljük magunkat például egy házi méh (Apis mellifera) helyébe… Vajon hol találnánk virágokat, ha mindenhol lenyírnák a füvet a rendezettségre hivatkozva?

Pedig az az igazán szép terület, ahol minél több növényfaj megtalálható és nyüzsögnek rajtuk a rovarok. De az emberek inkább a rendezett hatású, rövidre nyírt füvű területeket részesítik előnyben, ami viszont nem kedvez az élővilágnak, és lényegesen kisebb lesz ott a biodiverzitás. Azok, akik nem szeretik a rovarokat, esetleg undorodnak tőlük, nekik jó hírnek minősül ez. És itt van a nagy baj a rendszerben… Újra az ismeretterjesztésnél és annak hiányánál kötöttünk ki. Kevesebb ember félne vagy tartaná undorítónak őket, ha rendlkeznének kellő ismerettel a körülöttük lévő élővilág kapcsán...

Üdv Mindenkinek!

Gondoltátok volna, hogy egy földön heverő deszka alatt is nyüzsöghet az élet? Most meg is mutatom, hogy mennyi mindennel találkozhatsz, ha türelmesen szemléled az apró életközösséget. Először a legnagyobb és leggyorsabb élőlény vonja magára a figyelmet, ilyenek például a százlábúak és az ikerszelvényesek. Ez a két osztály elég hasonlónak tűnik, pedig sok különbséget mutatnak, ha közelebbről megvizsgáljuk őket. A százlábúak ragadozók, méregmirigyes állkapcsi lábpárjukkal (testük elülső részén) és uszálylábaikkal (testük legvégén található) kitűnően vadásznak. Megakadályozzák a zsákmányállataik túlszaporodását. Az ikerszelvényesek inkább korhadékevők, ezzel elősegítik a szerves anyagok lebontását, mely a növények számára elengedhetetlen, hiszen a növények többsége szervetlen anyagokból “dolgozik”.

        

Miután elfutottak a soklábúak, jó eséllyel találkozhatunk néhány hangyával vagy jobb esetben sok hangyával. Van mindenféle méretben és színben, lehetnek kicsik vagy nagyok, feketék vagy vörösek, barátságosak vagy harapósak. Ha szerencsénk van, megpillanthatunk a hangyák között egy oda nem illőnek tűnő élőlényt, egy tücsköt. Láttatok már hangyásztücsköt (Myrmecophilus)? Ahogy a neve is mutatja, a hangyák fészkében él és azt nem hagyja el. Lenyűgözőnek találom, hogy a hangyák látszólag nem is vesznek tudomást arról, hogy egy “idegen” van a fészkükben. Sőt! Egy bolyban már találtam több tücsköt is. Nagyon gyorsan szaladnak, igyekeznek a hangyák között elvegyülni. Az pontosan nem tisztázott, hogy miért élnek együtt, mindenesetre a tücsöknek megéri, hiszen a ragadozók kevésbé vadásszák le őket a hangyák jelenlétének köszönhetően. Látható, hogy alkalmazkodott a fénymentes, rejtett életmódhoz, hiszen szárnyai nincsenek, teste és szeme nagyon kicsi. Érdekes, hogy a hangyafajok között nemigazán válogat, de a vérvörös rablóhangyák (Formica sanguinea) fészkét nagyon szeretik, eddig itt találtam a legtöbb hangyásztücsköt.

        

Aztán mit találunk még? Ahol páradús a környezet, ott elkerülhetetlen, hogy találkozzunk csigákkal. Nincs is annál “szebb” pillanat, mikor véletlen ráfogsz egy meztelencsigára…. A meztelencsigák is csodás lények a maguk módján, félni tőlük se kell, nem bántanak. Őszintén, nem is tudok mondani olyan Magyarországon előforduló élőlényt, amitől félni kellene. Ha megadod neki a kellő tiszteletet és elengeded a félelem érzését iránta, nem fog bántani. Ha csigákról van szó, sokunknak a szabad szemmel is jól látható, nagy méretű fajok jutnak az eszünkbe, mint például az éticsiga (Helix pomatia). De mi a helyzet a porszem méretű csigákkal? Pár hete találtam hengeres oszlopcsigácskát (Truncatellina cylindrica), alig éri el a 2 mm-t! Nagyon nehéz rábukkanni, de ha kitartóak vagyunk és gyanúsnak ítélünk meg egy bogárürüléket, érdemes alaposabban szemügyre venni, lehet, hogy egy csigaház. A fotózást milliméterpapíron végeztem, a művelet végén épségben visszaengedtem oda, ahol találtam. Mert bizony egy élő példány akadt a kezeim közé, nem csupán a háza.

A rengeteg ugróvillás (Collembola) ás atka (Acari) között, melyek ellepik az ilyen élőhelyeket, találhatunk álskorpiókat (Pseudoscorpiones) is. Nem is kell kiemelnem, hogy ők is eszméletlen kis méretűek. Hogy mi a különbség a skorpiók és az álskorpiók között? A legszembetűnőbb bélyeg, hogy az álskorpióknak nincsen farokszerűen elkeskenyedő utótestük és ezen nincs méregtövis. Nemcsak korhadt fa alatt lelhetünk rájuk, a lakásban is szem elé kerülhetnek, főleg a könyvek környékén. Ragadozó életmódú, atkákra vadászik, melyek a könyvek között vagy a farepedésekben bújkálnak. Szóval semmi ok az aggodalomra, jó jel, ha látunk álskorpiókat, jelenlétük elárulja, hogy egyensúlyban van-e az adott életközösség.

Annyi megismerésre váró élőlény vár ránk kint a természetben. Még egy deszka alatt is táplálékláncok bonyolult hálózatát fedezhetjük fel. Menj ki, amikor csak teheted és, ha van legalább egyetlen egy olyan élőlény, melyet megcsodálsz egy séta vagy egy túra során, akkor már megérte megírnom ezt a posztot!

Hogy mi történt mostanság? Megosztok három érdekes történetet a természet világából, melyek jól bizonyítják, hogy minden szinten körülvesznek minket a csodás teremtések és történetek!

         

Az első két képen egy pók és egy hangya látható. A pók (Pardosa) épp mozdulatlanul pihent, élvezte a napos időt és még az is lehet, hogy várt egy számára megfelelő zsákmányra. Szerintem még ő se számított arra, hogy valami meg fogja zavarni nyugodt perceit. Nem kellett sokat várnom és megjelent egy hangya, méghozzá egy gyűrűs kéreghangya (Temnothorax unifasciatus). Ez azért érdekes, mert ez a faj eléggé kis méretű a többi, szemmel jól megfigyelhető hangyafajjal szemben. Valószínűleg jóval több időbe telt volna észrevenni őt, ha a pók nem lett volna ott. A két élőlény között jól megfigyelhető a méretkülönbség, de ez nem igazán zavarta a hangyát, ugyanis odament a pók egyik lábához és a rágójával megragadta azt. Erre a pók csak annyit csinált, hogy rázott egy kicsit a lábán és odébb helyezte. A hangya viszont nem adta fel, még három lábára próbált ráfogni, de ekkor a póknak már elege lett és elfutott. Elképesztő, hogy kis termete ellenére képes volt elzavarni egy nálánál nagyobb ragadozót.

         

A következő két képen első ránézésre valami katyvasz látható… Ezeket a képeket egy szikes területen készítettem, miután észrevettem, hogy valamilyen apró élőlények úszkálnak a víz felszínén. A kis szürke lények bizony ugróvillások (Collembola). Először én se értettem, hogy pontosan mi is történik itt, végül rájöttem, hogy azok, amelyek az apró úszó szigeteket alkotják, atkák (Acari) lehetnek. Testük szürkés, de lábaik piros színűek és nagyon úgy tűnik, hogy ragadozó életmódúak. Az ugróvillások az áldozatok, ha egészen ráközelítünk a képekre, láthatjuk, hogy néhány atka éppen ugróvillásokat “ölelget”. Azt, hogy miért alkotnak úszó szigeteket, az még nem teljesen egyértelmű… Mintha a Waterworld – Vízivilág című filmet látnám

Miközben a szemeim a vízfelszínre voltak tapadva, meghallottam egy érdekes madárhangot, rögtön tudtam, hogy pityerről van szó, de azt, hogy melyikről pontosan, azt nem tudtam, ahhoz látnom is kellett a madarat. De ez nem volt ám olyan könnyű! A talajon keresgéltek táplálék után, de a fű takarta őket, így csak az éppen felröppenő egyedeket láthattam. Viszont hiába követtem őket a tekintetemmel, a nádasban elvesztettem őket, ezért csak úgy nagyjából lefotóztam a nádas azon foltját, ahol úgy gondoltam, hogy ott lehetnek. Visszanézve a fotókat, sikerrel jártam! Egy réti pityer (Anthus pratensis) csapathoz volt szerencsém. Az utolsó képen az egyik egyed látható.

Hogyan tudsz Te is ilyen apró részleteket megfigyelni? Csak ülj le a fűbe, vagy állj meg egy pillanatra és figyelj, ki fog tágulni előtted a világ, hidd el….