Sziasztok!
Jöjjön egy kis üzenet, mert a megkeresésekből sajnos azt tapasztalom, hogy nem mindenki reagálja a szerepléseimet abszolút pozitív módon, ezért most mindenkihez szólok! Ahogy az történni szokott: akinek szólna, ott ez a szöveg a koponyába nem hatol be, akinek pedig nem, az alapvetően érti a helyzetet, így az esetleges bólogatáson kívül nem tudja, mit is tehetne.
Tehát a rengeteg bejegyzésemmel különféle érzéseket váltok ki az emberekben és ez úgy alapban azért rendben is van. De, mind tudjuk, hogy a médiaszereplés, különösen a közösségi média kimondottan arról híres, hogy ott mindenki sikeresnek néz ki, olyannak, akinek csupa öröm és boldogság az élete. Mindig a csillogás látható, meg a nyaralások, a partik, az önfeledt szórakozás vagy éppen a szakmai sikerek, az előrejutás, a boldogulás, egy szebb élet, jobb lakás vagy ház, autó, yacht, nyaraló, ilyen-olyan földi öröm és így tovább, ...szóval ezek mennek ezeken az oldalakon.
Persze azoknak is igaza van, akik azt mondják, hogy a jó dolgokért neteznek, mert a netre az ember szórakozni lép fel, nem pedig mások siránkozását vagy tragédiákat, szomorú sorsokat nézni és hallgatni, de ha csak netes jó hírekben gondolkozunk, akkor ez egy túlegyszerűsített elvárás lenne az internettől. De mindegy is, mindenkinek igaza van, mint mindig. Ettől függetlenül, vajon ki lát a képek mögé, ki látja meg a fáradtságot is, vagy éppen a lemondást dolgokról, vagy a fájdalmat egy adott képről vagy videóról, amit az emberek megosztanak?
Mindig tisztában kell lenni azzal, hogy az életben mindent nem lehet megkapni. Nos, szeptember harmadika van és úgy repült el a nyaram, mint ébredés után az álmom. De, számot vetettem és látom, hogy azért igenis csináltam valamit. Mert például tartottam 1 termi előadást, 8 alkalommal nappali rovarásztúrát, 8 alkalommal éjszakai rovarászást, 89 alkalommal nem nyilvános éjszakai rovarászást és mindezeket 7 helyszínen 4 vármegyében.
Összeszámolva 2024 április és szeptember között közel 3500 embert tudtam inspirálni a természet és különösképpen a rovarok szeretetére. Az állandó szereplés és fellépések miatt teljesen felborult a bioritmusom, leginkább az összevissza alvás és étkezés miatt. A nyári dögmeleg is csak rátett az egészre, és, hogy ezt a hobbimat űzni tudjam, napközben okkal-móddal, de dolgoznom kellett, hiszen azért hívják hobbinak a hobbit, mert viszi a pénzt. 
Közben még arra is kellett időt és energiát szánnom, hogy ahol csak lehet, ott publikáljak... Úgy, hogy egy nap 24 órájából ébren töltött 19 óra alatt, elmondhatom, hogy elég kevés feladat végezhető el minőségi módon.
Nyaralni nem voltam, se a népszerű Horvátországban vagy éppen Albániában, Görögországban, sem a Balatonon, sőt még egy közeli strandon sem, és olyan fáradtan folytatom a sulit, amire már szavakat sem találok és mindezt csak azért, hogy már-már mazochista módon tegyek a bolygóért, hogy tegyek az emberiségért.
Szóval ne legyetek irigyek, ha elérek valamit, mert lemondással járt és járni fog ezek után is, melyet igaz, önként, de mégis mindenkiért vállaltam. És naná, hogy tudom, hogy aki szereti az esőt, annak szeretnie kell a sarat is! 
Inkább legyetek büszkék, hogy van egy olyan ismerősötök, aki elkötelezett természetvédő, valamint egy egészséges szintig környezetvédő is egyben, és aki hangot ad a hang nélküli élőlényeknek.
Talán én sem leszek mindig ilyen jellem, hiszen mindannyian változunk, sőt például még a sok szociopata is „rendes” csecsemőként sír fel, hogy aztán majd azzá váljon akivé. De amíg kompatibilis vagyok a társadalommal, addig nem fogadhatom el az irigységet, a rosszindulatot, ésatöbbit... vagyis gyűjtőnevén az ártó szándékot. Működjünk egymással közre, hiszen ez az az erő, amellyel nem csak rombolni, de építeni is lehet valami jobbat vagy másabbat, vagy csak egész egyszerűen fenntartani valami nagyszerűt!
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Sziasztok!
Változatosságképpen megosztok veletek egy újabb történetet, mely szintén a képzelet szüleménye. Jó olvasgatást kívánok! (a kép forrása: internet)
Jelenlét
A valóság szubjektív. A tükör hazudik. Jelen vagyunk-e saját életünkben? Csapongok ide-oda fejben, közben végignézek az utasokon. De vajon mit is látok? Talán ürességet. Süvítenek a turbinák, a lenyugvó nap világít át a gépen, a földön éppen most vált éjszakai módba a környezet. Hát igen, bőven este lesz, mire hazaérek a konferenciáról. Mozgolódnak néhányan. A gépen egyébként akadnak szabad helyek, mellettem is egy árválkodik éppen.
Úgy döntök, hogy kiengedem a hajam a csatok szorításából és becsukom a szemem, hogy egy kicsit elkalandozzak. Arra gondolok, hogy miért kellett elutaznom, miért kellett, hogy valahol személyesen is ott legyek. Hogy vajon miért divat még a „felesleges” utazás. Mivel mondok többet vagy másabbat, mintha a neten lenne egy ilyen meeting. Kissé ódivatúnak tartom ezt az állandó jövés-menést. Talán azért utazunk, mert kellenek az élmények. Akkor utazzunk! Éljünk át valami szépet! Elképzelem, ahogy a török riviérán szuperlassítva dobálom aranyszínű hajamat, hibátlan nedves bőrömre itt-ott éppen rászáradni készülnek a homokszemek. A nap süt, meleg és zsivaj van, a hullámok morajlása, a mediterrán illatok és a vágyakozó tekintetek szinte elszédítenek.
Aztán valami történik, mert kipukkan a sztori, pedig jól indult, igaz?
– Leülhetek? – türemkedik be egy kérdés az állítólagos valóságból
Egy körülbelül 20 és 40 közötti férfi áll kérdő arckifejezéssel mellettem. Szemrevalónak tűnik, habár, ha éppen 20 vagy pont 40, akkor nem annyira érdekelne, na de majd alakul, hátha.
– Foglalt, ne haragudjon! – válaszolok, majd kiegyenesedek az ülésben
– Óh. – nyög egy bizonytalant
– Ja nem, csak vicceltem, persze nyugodtan üljön le. – nevetek fel félhangosan
– Óh, rendben.
– Potyautas vagy? Esetleg gépeltérítő? – kérdezem tőle kacéran, mialatt bizonytalanul leül
– Nem.
– Melyik nem? – kérdezek vissza
– Egyik sem. – válaszol kissé kényszeredetten, majd felém fordul.
A készülőben lévő apró ráncaiból, a tekintetéből, az arcbőréből jósolva és persze, ha mindent egybe veszek, olyan harmincra saccolom.
– Hány éves vagy, ha már engedtem, hogy tegeződjünk? – kérdezek rá, mire próbál nyugodt maradni
– Miért nem úgy kérdezted, hogy mikor születtem? – aztán csend
– 28 vagyok. Az jó?
– Miért éppen 28? – kérdezek vissza, hiszen ez olyan jó játék, közben éppen nem robbanok fel a röhögéstől
– Akkor legyen 40! – válaszol gyorsan és most először jelenik meg egy játékos mosolyszerű valami a szája szegletében
– Inkább ne legyen. Maradjunk a 28-nál! – mondom határozottan
– Honnan jössz? Vagy hazafelé tartasz? – szinte faggatom, ha már elszúrta a tengerparti merengésemet
– Egyszerűbb, ha adok egy önéletrajzot! – mondja, majd előhúz a táskájából egy dossziét, kotorászik benne, végül úgy dönt, hogy az egészet odaadja.
„Hát jó, legyen” típusú arckifejezéssel átveszem tőle a doksit és elkezdem alaposan szemügyre venni
– Szóval Ádám?
– Az van benne, nem? – mosolyog határozottan
– A teremtés csúcsa? Mi történt, nézzük csak. Kiűztek a Paradicsomból? Ej, az a fránya kígyó… Nevetek hozzá.
– Ja, nagyon vicces…
Egy ideig még lapozgatom, aztán visszaadom, mert eléggé elfáradtam a nap végére, ez az egész meg csak még inkább rátett a fáradtságomra. Hátra hajtom a fejem és újból a tengerpartra kerülök. Éppen a homokra terített törülközőmre fekszem, mellettem egy ismerős férfi pörgeti a híreket a mobilján. Rám mosolyog, majd:
– Merre jártál, drágám?
– Csak úsztam egyet, szívem. – magam sem értem, hogy miért ezt válaszoltam
– Elmegyünk egyet fagyizni? – kérdezi
– Menjünk! – azzal kéz a kézben sétálva tűnik el sziluettünk a távolban
A repülőgép a leszálláshoz készülődik, ezért a légiutas-kísérő mindenkit ébreszt.
– Éva, jól aludtál? – mosolyog rám a friss ismerősöm
– Azt hiszem. De honnan tudod a nevem? – Nyílik a szemem kerekebbnél is kerekebbre
– Hát, ha én Ádám vagyok a Paradicsomból, akkor te lehetnél Éva! – kuncog halkan
Fejlődőképes, ez tetszik, de, hogy az álmomba miként került bele, azt végképp nem tudom.
– Ha leszálltunk, egy kávé? – kérdezi
– Legyen. – mosolygok rá.