Sokunk számára ismerősen csenghetnek a Terminátor 2. (Ítélet napja) című filmben a jövőből visszaküldött Terminátor, azaz a főszereplő kibernetikus organizmus szavai, miszerint „A vérünkben van az önpusztítás”. Mind önpusztítók vagyunk bizonyos módon az életünk bizonyos részében. Iszunk, annak ellenére, hogy tudatában vagyunk annak a ténynek, hogy az alkohol károsítja az idegsejteket és a köztük lévő kapcsolatokat. Dohányzunk, noha közben ismerjük a szervezetünkre gyakorolt negatív hatásait. Esetleg szabotáljuk a jó állásunkat, pozíciónkat, vagy éppen a boldog párkapcsolatunkat. Ezek főleg nem döntések, mind inkább „ösztönös” jelenségek.
Miként írható le ez a felettébb szokatlan és egyedülálló viselkedési jelleg, mely látszólag szembe megy az életösztönnel?
Az önpusztító viselkedés minden olyan viselkedést magába foglal, amely káros vagy potenciálisan káros arra a személyre nézve, aki a viselkedést gyakorolja. Nyilvánvalóbb formái az étkezési zavarok, az alkoholizmus, a drogfüggőség, az önkárosítás, a szerencsejáték-függőség és szélsőséges esetben az öngyilkossági kísérletek. Utóbbi feltételezett kiváltó okai köznapiak: szerelmi csalódás, erkölcsi vagy anyagi veszteség, testi vagy lelki betegség, bűntudat, felelősség elöli menekülés stb. Az önpusztító cselekedetek lehetnek szándékosak, impulzusból születők, vagy szokássá alakulók. Fontos aspektusa az egyén önbizalomhiányából eredő stressz kezelésére való képtelenség. Tágabb értelemben vizsgálva, a kifejezést arra is használják, mikor közösségi vagy globális szinten törekszünk önmagunk, azaz az egész emberiség elpusztítására a társadalom által hozott technológiai döntések és azok lehetséges következményei révén.
Az egyéni önpusztító viselkedés több okra is visszavezethető, többek között gyakran összefüggésben áll neurofejlődési vagy mentális zavarokkal, mint például a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral, a borderline személyiségzavarral vagy a skizofréniával. Először 1895-ben Sigmund Freud és Ferenczi Sándor vizsgálta a jelenséget, amikor a pszichológiai trauma hatásaira voltak kíváncsiak a gyermekek fejlődése során. Észrevették, hogy az egészségtelen környezetben nevelkedett gyerekek gyakrabban viselkednek és vesznek részt önpusztító cselekedetekben. Freud arra a következtetésre jutott, hogy az önpusztító viselkedést az ego vagy a szuperego („felettes én”) és az agresszió befolyásolja. A bűntudat a szuperego egyik vezető tényezője. Például alkoholista szülők gyermekei nagyobb eséllyel fordulnak önmaguk ellen, mert bűntudatot éreznek amiatt, hogy nem segítettek szüleiknek leküzdeni ezeket az akadályokat, és úgy érzik, mintha szüleik miattuk vallottak volna kudarcot. Ezért az önkárosítást használják megküzdési mechanizmusként a bűntudatuk és a kudarcuk kezelésére. Jessica L. Tinstman Jones, a Central Florida-i Egyetem kutatója, csapatával közösen egy publikációban arra az eredményre jutott, hogy hasonló helyzet áll fenn iskolai bántalmazások áldozatainál is.
Ez a viselkedés tehát összefüggésbe hozható mentális zavarokkal, melyek genetikai háttérrel is rendelkezhetnek, de akkor vajon az önpusztítás is belénk van „kódolva”?
Egy ideje sok kérdés és vita övezi ezt a témát, ugyanis nehezen állapíthatók meg az ok-okozati összefüggések, azt azonban kijelenthetjük a fellelhető ismeretanyag alapján, hogy több tényező kölcsönös hatásáról lehet szó. Egyszerre játszhat szerepet a genetikai háttér, számos neurobiológiai eltérés és a környezeti hatás. Az utóbbi évtizedben az öngyilkosok idegrendszerében biokémiai eltéréseket mutattak ki, azonban az ezzel kapcsolatos vizsgálati eredmények egyelőre nem egyértelműek, viszont azt kétségtelenül bizonyítják, hogy az érzelmi-indulati folyamatok biokémiai anyagcsere-termékeinek eltérése valamilyen diszfunkcióra utalhat. „Epidemiológiai vizsgálatok kimutatták, hogy az öngyilkos viselkedés örökletes, ami arra utal, hogy a genetikai és epigenetikai információk biomarkerekként szolgálhatnak az öngyilkossági kockázatra vonatkozóan” – állítja Salahudeen Mirza, a Yale Egyetem kutatója egy 2022-es tanulmányban. 1986-ban Ozsváth Károly pedig így nyilatkozott a témában egy ’Önimádat és önpusztítás’ című könyvrészletben: „Az öngyilkos cselekmény nem a közvetlen kiváltó ok következménye, a készség már ott rejlik a személyiségben, anélkül, hogy az egyén a benne működő önpusztító erőkkel tisztában lenne. Magát a tevékenységet szinte automatikusan lezajlóként idézik vissza, ahol hiányzik a mérlegelés, mintha kívülről irányítaná valami a terv kivitelezésében.”
Csak ránk, emberekre jellemző… vagy mégsem?
Ha nem lenne elég nehéz és akadályokba ütköző az önpusztítás tulajdonságainak, okainak vizsgálata az embereknél, akkor az állatvilág más képviselőjénél elképzelhetetlenül sok lehet a megválaszolatlan kérdés. Jelenleg nincs elegendő empirikus (tapasztalatokon alapuló) adat a témában ahhoz, hogy a szakértők között konszenzus alakuljon ki, emiatt az állatok körében előforduló önpusztítás, súlyosabb esetben öngyilkosság továbbra is vitatott téma az akadémikusok körében. Lehetőségeink korlátozottak a kommunikáció különbözőségének következtében, hiszen nincs ismeretünk arra vonatkozóan, hogy milyen gondolatok fogalmazódhatnak meg az állatokban például egy adott környezeti hatásra nézve. Vannak olyanok, amelyek a gyász vagy a stressz időszakaiban nem hajlandók táplálkozni, egyes társas rovarokról pedig ismert, hogy feláldozzák magukat a kolóniájuk védelmében. Vajon valódi önpusztításról vagy csupán annak látszatáról van szó? Előbbi esetében ez a magasabb kognitív képességek széles skáláját jelentené, amely alatt többek között az énképet és a halál jelenségének ismeretét értik. Például a méhek tudatában vannak szúrásuk következményével, azaz, hogy ez a védelmi mechanizmus egyenlő az életük végével? Csupán antropomorfizálásról (állatok emberi tulajdonságokkal való felruházásáról) vagy tényleges evolúciós jellemzőről beszélhetünk?
Egy állatnak tudatában kell lennie saját létezésével, rendelkeznie kell a halandóság megértésével, és elegendő ismerettel ahhoz, hogy felismerje benne a lehetőséget. Ahhoz, hogy a halált maga válassza, az állatnak tudnia kell önmagáról és arról, hogy meghalhat. Szüksége lenne valamilyen elképzelésre a jövőről is ahhoz, hogy szándékában álljon önmaga elpusztítása. Ezen követelmények mindegyikét külön-külön vizsgálták, és vannak bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy egyes állatok mindegyikre képesek. A tükörtesztet jelenleg is használják annak meghatározására, hogy egy állatnak van-e fogalma önmagáról. Számos öngyilkossági kockázati tényezőt, például a függőséget, a depressziót és a poszttraumás stressz szindrómát (PTSD) már függetlenül modelleztek rajtuk. Sok depressziósnak vagy gyászolónak tűnő állat önpusztító viselkedést mutat, ami néha halállal végződik, de ezt nem tekintik öngyilkosságnak, mivel a halál elérése nem feltétlenül volt a viselkedés célja vagy célkitűzése. Egyes cetfélékről és főemlősökről úgy tartják, hogy annyira felfogják a halál fogalmát, hogy meggyászolják fajtársaikat. Az elefántok is gyászolják szeretteik halálát, és bánatot élnek át, mely során gyakran ormányukat a maradványokhoz dörzsölik, és földdel temetik el azokat. Néhány kutya megtagadja az ismeretlen személytől származó ételt a gazdája halála után, ami súlyos esetekben betegséghez vagy halálhoz vezethet. A kutatásokban arra jutottak, hogy a gyászoló állatok halálát valószínűleg az éhezéshez vagy fulladáshoz vezető depresszió okozza, nem pedig az öngyilkossági szándék.
Konklúzió
A téma szerteágazó mivoltának és komplexitásának következtében a jelen anyag nem teljeskörűen kidolgozott, azaz mindössze a jéghegy csúcsának apró jégkristálya került bemutatásra. Máig sok a megválaszolatlan kérdés, mely arra is rávilágít többek között, hogy valójában igen keveset tudunk saját elménk működéséről. Éppen ezért sürgősen szükség van a fenomenológiájával és etiológiájával (ok-okozati összefüggésével) kapcsolatos kutatások előmozdítására. A klinikai tapasztalat szerint az öngyilkosok életproblémái semmiben sem különböznek azokétól, akik ugyanezen okokból, hasonló helyzetben nem követnek el öngyilkosságot. Azaz nagy a hangsúly az adott egyén körülményekre adott válaszán, tehát ahány személy, annyi személyiség és megannyi reakció az élet kihívásaira. Ebből kiindulva, van ráhatásunk arra, hogy elkerüljük önmagunk elpusztítását, ehhez pedig a legjobb és leghatásosabb mód a nézőpontváltás, bármilyen helyzetben is legyünk. Ha minden reménytelennek tűnik körülöttünk, akkor álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig a következőt: Milyen pozitív gondolatokat, dolgokat tudunk összegyűjteni az egész eddigi életünkből? Hiszen mindennek megvan a két oldala, azaz ahol jelen van a negatív érzés, akkor ott lesz valahol a pozitív is, még annak ellenére is, ha az előbbi pillanatnyilag beárnyékolja az utóbbit. És, ha a kérdésre adott válasz már egyetlen példát is tartalmaz, akkor azért már igenis megéri élni! A kulcsszó pedig a nézőpontváltás.