Két kifejezést használnék a különbség bemutatására: „a legalkalmasabbak túlélése” szemben „a legdögösebbek csábításával”. A legalkalmasabbak túlélése következetes, kiszámítható és bizonyos mértékig irányított eredményeket ad. Igen, a variáció véletlenszerű, de a szelekció nem az. Végül erős izmokat, formás szárnyakat vagy erős emésztőrendszert kapsz. Láthatod, miért úgy vannak kialakítva, ahogy. De a szexuális szelekció is eredményezhet például gyönyörű pávatollakat. Tévedsz, ha azt mondod: „A páva farktoll pontos mintázatának oka, jelentése vagy akár célja van.” Természetesen ez nem lehet azért, mert, hogy annyira véletlenszerű. Pont az ellentéte, hiszen önkényes, azaz végső soron tervezett.
Amikor Darwin azon tűnődött, hogy a madarak miért szeretik a szépet, valami olyasmire jutott, amit sok kortársa egyszerűen nem értett: ami nekik szép, az nekünk is szép. Véletlen egybeesés vagy sem?
A madarak és az emlősök evolúció szempontjából 400 millió év távolságra vannak egymástól, így nem valószínű, hogy a közös ősben is megvolt a szépség iránti igény. Más emlősöknél sem látod ugyanazt az igényt a szép iránt. Ma videókat néztem az elefántfókák párzásáról, és azt kell mondanom, hogy – a szépség szűrőjén nézve – végig csak szörnyülködtem. Ahogy Darwin írta egy 1860-as levelében: „Ha egy pávatollra nézek, rosszul leszek tőle.” Arra a tényre utal, hogy saját megelégedésére megoldotta a problémát, hogy hogyan épül fel a szem a természetes szelekció révén. Azt a problémát azonban nem oldotta meg, hogy hogyan lehet valami haszontalant, de szépet létrehozni. A kritikusai erre neki támadtak. Azt kérdezték tőle, hogy az evolúció miért döntött úgy, hogy az egyik kolibrinek piros, a másiknak pedig kék torkot kreál. „Nos, mutassa meg nekünk ennek a túlélési értékét!”
Ezért Darwinnak egy másik magyarázattal kellett előállnia, mégpedig a szexuális szelekciós érveléssel.
Matt Ridley: Birds, Sex and Beauty című könyvében leírja, hogy Alfred Russell Wallace és Charles Darwin miközben elég jól kijöttek egymással, addig a szakmai barátságuk mégsem terjedt ki a szexuális szelekció gondolatával való egyezésre. De vajon miért ellenezte határozottan nemcsak Wallace, hanem mások is a szépség elfogadását az evolúció tényezőjeként?
Egy bizonyos ponton túl és talán bizonyos mértékig Wallace féltékenysége lehetett az ok, mégpedig, hogy Darwin minden elismerést megkapott az evolúcióért. A tény az, hogy valójában ő volt az, aki leírta [az evolúció elméletét] és elküldte publikálásra, de mivel éppen Kelet-Indiában tartózkodott, Darwin választhatta meg, hogyan mutassák be, így végül az ő cikkeként jelent meg, Wallace csak társszerzőként szerepelt benne és a Wallace által publikálásra átküldött anyagoknak is csak bizonyos részei kerültek felhasználásra. Így annak ellenére, hogy nem értett egyet a szexuális szelekció gondolatával, nem nyílt lehetősége arra, hogy a témát a cikkből kihagyják.
Lehet, hogy a szexuális szelekció megkérdőjelezése volt a módja annak, hogy Darwinnak szakmailag megfeleljen?
Egy kicsit biztosan, de Wallace végül megkapta az utolsó szót, mert Darwin meghalt, ő pedig folytatta az írást. Megírta a Darwinizmust (1889), és ebben alapvetően a párválasztás alapján szemétbe dobta a szexuális szelekciót. Nem lehetünk teljesen tisztában azzal, hogy vajon a viktoriánus érzékenység milyen szerepet játszott ebben az egészben. Úgy tűnik azonban, hogy Darwinnak nem okozott gondot azt mondani, hogy a nőstények gyönyörű hímeket választanak, azonban más viktoriánusok nem szerettek ilyesmit mondani. Talán idegesek voltak, hogy vajon mit gondolnak majd a feleségeik. Talán őszintén azt hitték, hogy a férfiak választanak feleséget, és nem a feleségek férjet. Talán csak attól tartottak, hogy ha ilyesmit mondanak, az ahhoz vezethet, hogy a nők szexuálisan előremutatóbbá válnak. Kétségtelenül valódi probléma, hogy ezt a tudományt akkor fejlesztették ki, amikor a kultúra nagyon puritánná vált.
Mindenesetre Wallace szexuális szelekcióról alkotott nézete majdnem egy évszázadon át dominált. És akkor meg is érkeztünk Robert Trivers amerikai evolúció és szociobiológushoz, akinek volt egy egyszerű, mégis mélyreható ötlete, amely végül segített a szexuális szelekciót érvényes tudományos elméletté szilárdítani. Robert Trivers egy igazán zseniális és egyben egy nagyon különc ember. Az a sajátos elmélet, amelyet a szexuális szelekció érvéhez hozott – ami vakítóan nyilvánvaló, de korábban senki sem gondolt rá – a szülői befektetés.
A szülői befektetés olyan viselkedés, ami növeli az adott utód túlélési esélyeit, de csökkenti a szülő későbbi reprodukciós kilátásait (itt megjelenik a nevelés költsége, ami lehet pl. az utódba fektetett forrás, vagy prédává válás esélye is). Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szülők mindegyike egyenlő mennyiségű energiát fektet be, az egyik a harcba, a csábításba, a másik a gondozásba.
A Yale Egyetem ornitológusa, Richard Prum azt mondta, hogy „A madarak azért olyan szépek, mert nincs péniszük”. De vajon mit takar ez az egyszerre éleslátó, vidám és pofátlan állítás? A madarak körülbelül 97%-ának nincs pénisze. Azoknak, amelyeknek van, gyakran meglehetősen erőszakos szexuális együttlétet folytatnak, amelyben a tojókat zaklathatják, megerőszakolhatják, sőt megölhetik a lelkes hímek. Különösen a kacsák teszik ezt, akiknek nagy, robbanékony péniszük van.
A legtöbb madár párzás közben az úgynevezett „kloáka csókot” használja. A folyamat során alapvetően két nyitott végű csövet helyeznek egymás mellé, és spermát lövellnek át az egyikből a másikba. Richard Prum mondásának lényege az volt, hogy a tojón múlik, hogy a hím párosodik-e vagy sem. Például be kell mutatnia neki a kloákáját. Ha lenne pénisze, akkor az kevésbé lenne ugyanolyan értékű. Ezért, amit ezzel az újonnan szerzett erővel tehet, az az, hogy a szépséget választja az erő, a fittség vagy valami más helyett.
De akkor mi lehet a közös a páva meséjében és az argentin kékcsőrű réce péniszében? Mit tanulhatunk ebből?
A páva farktollai furcsán eltúlzott szexuális díszek, amelyet a nőstény elcsábítására terveztek. Azaz minél nagyobb és szebb a farokmegjelenésed, annál valószínűbb, hogy egy nőstény párosodik veled. Az argentin kékcsőrű récénél felfedezték, hogy az ivarszerve hosszabb, mint a teste, amire senki sem gyanakodott, mert az idő nagy részében a test belsejében található. Párzáskor azonban egyfajta „hidraulikus módon” nyúlik ki. Nyilvánvaló, hogy ennél a récénél egy nagyon hosszú, nagyon robbanékony ivarszerv szelekciója zajlott le – itt nem azért, hogy a tojók csodálják, hanem azért, hogy reprodukciós sikerhez vezessen. Ahogy a páva farktollainál is. Tehát jó példák a szexuális szelekcióra.
És, hogy mit jelent mindez számunkra, embereknek? Talán a szexuális szelekciót nagyrészt figyelmen kívül hagyhatták az emberi evolúciót, különösen az emberi elmét vizsgáló tudósok? Azt hiszem, a kiindulópont az, hogy megjegyezzük, az emberek nagyon hasonlítanak a madarakra. Sokat énekelünk, amit a legtöbb más emlős nem tesz. Nagyon jól látjuk a színeket. Szeretünk öltözködni. Úgy tűnik, van esztétikai érzékünk. Darwin tehát rátapintott valamire, amikor azt mondta, hogy a madarak jobb analógiát jelenthetnek arra, amit szexuálisan csinálunk, mint más emlősök. Ha ez a helyzet, akkor mi lehet a páva farktollának emberi változata? Mi az a feltűnő dísz, amit a hímek vagy a nőstények mutogatnak? A nyilvánvaló válasz – amelyet Geoffrey Miller egy jó könyvben, a Párzó Elme címűben is kifejtett – az, hogy az emberi agy maga is csábító eszközként nőtt meg, nem pedig túlélési eszközként. Vagyis a fő előny az volt, hogy képes voltál lenyűgözni a másik nem tagjait.
Ha olyan dolgokra gondolunk, mint a szellemesség, a humor, a dal, a költészet és a művészet, ezek egyike sem segít a túlélésben. Vegyük például az afrikai szavannán vadászó-gyűjtögetőket. Számukra biztosan nem lenne sok haszna, amikor egy oroszlánfalkával néznek szembe, és akkor ott megmenekülésképpen elmesélnek néhány viccet vagy elszavalnak egy verset. Maximum, ha az oroszlán torkán megakad a festőállvány vagy egy ecset kiszúrja az egyikük szemét, nos ezek valóban adhatnak némi túlélési esélyt. Másrészről egy másik törzs tagjaival találkozva igenis segítenek párt találni.
Ezeknek a tulajdonságoknak lehet egy másik funkciója is, amely inkább hasonlít a természetes szelekcióra, mivel segítenek túlélni egy csoportban, és másokat arra ösztönöznek, hogy szeressenek téged. Van egy szociális agyi hipotézis, amely jól kidolgozott. De a szexuális agy hipotézisét soha nem tárták fel megfelelően, kivéve Millert.
Azt hiszem, rájött valamire. És ezt nem szabad elhanyagolnunk, mert ez az egyetlen ismert evolúciós mechanizmus, amely a szervek hirtelen tágulását idézi elő egészen meglepő irányokba. És van valami nagyon hirtelen abban, ahogy az emberi agy mérete megnagyobbodott, ami más fajoknál ugye nem történt meg. Miért nem? Miért nincs tele a világ nagy agyú lényekkel? Mi volt az, az emberi társadalomban, ami előnyössé tette a nagy agyat? Lehetséges, hogy ez tényleg egy párválasztási dolog volt.
Tehát nemcsak a madarakról alkotott ismereteinket akadályozta a puritán másnaposság, hanem bizonyos értelemben önmagunkról alkotott megértésünket is?
Nos, ez részben igaz lehet. De az is igaz, hogy kissé kínosnak, furcsának és komolytalannak tűnhetsz, ha egy társaságban az agyról, mint csábító eszközről vagy az elme szexuális szerepéről kezdesz beszélni. Ez tényleg egy kissé kínos módja annak, hogy csatlakozz egy beszélgetéshez. De ettől függetlenül miért ne próbálhatnánk ki? Íme, itt egy tökéletes téma, melyben feszegethetjük azokat a határokat, ahonnan már a tabuk világa kezdődik – feltéve, ha létezik olyan.
Rohamosan fogynak a rovarok, a 2025-ös év egy újabb negatív rekord világszerte, sőt valószínűleg hazánkban is. Sajnos a rovarok általánosan rövid életciklusát és sérülékenységét tekintve sok fajukat a házunk körül ebben az évben láthattuk és láthatjuk utoljára. Augusztus van, de bármilyen beporzót is találni kész rémálom, mert szinte nincsenek, néha itt-ott egy-két darázs, esetleg egy fadongó repül, de a zengőlegyek és poszméhek fajait is erőteljesen kell keresni. Természetesen a már megszokott legyekről, szúnyogokról és poloskákról egyelőre nem kell lemondanunk és talán a haszonnövényeink néhány kártevőjéről sem, még ha számaik nem is hozzák az elmúlt évtizedek magas átlagait. Azonban a fajgazdagság valószínű a múlté lesz, hiszen a helyzet bolygószinten vált aggasztóvá. Sőt, minden vadon élő madarunk vagy éppen a denevéreink, hüllőink, kétéltűink is bajban vannak. Az egész évben rovart fogyasztók, azaz a rovarevők különösen! És cseppet sem boldogít minket a tudat, hogy mindenhol hasonló problémák vannak jelen. Hiszen manapság már az esőerdők vagy éppen a különféle természetvédelmi területek is kiürülni látszanak. Ahogy Daniel Janzen amerikai ökológus fogalmaz: „Ha a rovarállomány összeomlik, és ez mindenhol megtörténik, akkor nincs maradék populáció." Riasztó felismerni, hogy „ez” most zajlik.
De vajon mi okozhatja ezt az akut helyzetet?
A helyzet aggodalomra okot adó volta miatt érdemes körbejárni a lehetséges okokat és válaszokat keresni az eddig megjelent publikációkban.
A napsütéssel lehet valami?
A Napból érkező energia közel állandó vagyis csak csekély mértékben ingadozik, de a közelmúltban felfedezték, hogy a zöld fény 500 nanométer körüli hullámhosszon kivételesen jól párologtatja el a vizet, hasonlóan annak melegítéséhez a tűzhelyen. Az ok a fény (mint elektromágneses hullám) részben oszcilláló elektromos mezejében keresendő.
Jelen van valami a levegőben, amit nem látunk?
Talán igen. Talán a talajközeli (troposzferikus) ózon a baj, hiszen az ózon egy akut mérgező gáz, egy légköri szennyező anyag. Nem közvetlenül az autómotorok vagy az ipari műveletek bocsátják ki, hanem a napfény reakciója során keletkezik szénhidrogéneket és nitrogén-oxidokat tartalmazó levegőben, amelyek reakcióba lépve ózont képeznek közvetlenül a szennyezés forrásánál. A talajközeli ózon a városi területeken az ózonszennyezés legaggasztóbb típusa, és általában növekszik. A városi hőhullámok idején a talajközeli ózonszennyezés a szokásosnál 20%-kal magasabb lehet. Az elmúlt néhány évtizedben a tudósok tanulmányozták az akut és krónikus ózonexpozíció (az ózonnak való kitettség) emberi egészségre gyakorolt hatásait. Több száz tanulmány azt sugallja, hogy az ózon káros az emberekre nézve a városi területeken jelenleg tapasztalható szinten. Kimutatták, hogy az ózon hatással van a légzőrendszerre, a szív- és érrendszerre és a központi idegrendszerre. A korai halálozás, valamint a reproduktív egészség és fejlődés problémái szintén összefüggésbe hozhatók az ózonexpozícióval. Azaz, ha ránk emberekre nézve is mérgező az ózon, akkor sokkal jobb a rovarokra vagy a tápnövényeikre nézve sem lehet. Bizonyíték áll rendelkezésre a mezőgazdasági hozamok jelentős csökkenésére a megnövekedett talajközeli ózon és a szennyezés miatt, amely megzavarja a fotoszintézist és gátolja egyes növényfajok általános növekedését.
A növények beporzása az ökoszisztéma elengedhetetlen része, ezért az ózon káros hatással lehet a növény-beporzó kölcsönhatásokra. A beporzók pollent szállítanak egyik növényről a másikra, mely egy alapvető ciklus az ökoszisztémán belül. A beporzási helyek körüli bizonyos légköri viszonyok megváltoztatása vagy a xenobiotikumok (emberi tevékenység eredményeként szervezetbe vagy környezetbe kerülő anyagok, mint például gyógyszerek, rovarirtó szerek vagy egyéb kémiai anyagok) ismeretlen változásokat okozhatnak a beporzók és a virágos növények természetes ciklusában. Egy Északnyugat-Európában végzett tanulmány alapján a növényi beporzókat negatívabban érintette, ha az ózonszint magasabb volt.
Egy 2022-es tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy Kelet-Ázsia évente 63 milliárd dollárt veszít a rosszabb terméshozamok miatt, amiért szintén az ózonszennyezés tehető felelőssé, és amely a fosszilis tüzelőanyagok elégetésének mellékterméke. Kína potenciális búzatermelésének körülbelül egyharmadát és rizstermelésének egynegyedét veszíti el. És hogyan hat az ózon a növények és a rovarok közötti kapcsolatra? A növény-rovar kölcsönhatások a biológiai sokféleség megőrzésének alapvető elemei. Feltételezték, hogy a rovarok növény-fogyasztását befolyásolják a növényi levelek ózonra adott fizikai vagy fiziológiai válaszai, ami közvetve megváltoztatja a rovarok életciklusát, különösen melegebb éghajlaton. A növény-rovar biogén illékony szerves vegyületeken (BVOC) keresztüli kommunikációt e megfigyelések lehetséges magyarázatának kell tekinteni. A növények és rovarok közötti kommunikáció megértése változó légköri környezetben segíthet az egészséges erdei ökoszisztémák megőrzésében is.
A BVOC-knak két szerepük van, mert egyrészről légköri, másrészről pedig kémiai jelzők. A kémiai jelátvitel megkönnyíti a környezetben a növények közötti kommunikációt. Ami a légköri szerepüket illeti, a BVOC-k a jelenlegi helyzetben egyensúlytalan módon járulnak hozzá az ózon képződéséhez, mivel az ózon nitrogén-oxidokból keletkezik a BVOC-kkal ultraibolya sugárzás (UV) hatására történő fotokémiai reakciók során. A növények és a növények/rovarok közötti BVOC-kon keresztüli kémiai jelátviteli kölcsönhatások biológiailag fontos szerepet játszanak a természetben. A BVOC-k levelekből vagy virágokból illatként kerülnek a légkörbe. Bár az olyan tényezők, mint a virágok színe és alakja (és azok nyitottsága) hozzájárulnak vonzerejükhöz, az illat több száz méterről vonzza a rovarokat, melyek egyedi illékony vegyületek vagy BVOC-k egyedi keverékének érzékelésével képesek megtalálni gazdanövényeiket. A virágok illata kulcsfontosságú tényező a beporzók, valamint a növényevő rovarok vonzásához az erdei ökoszisztémákban is.
Az ózon hatásai a növények fizikai védekező rendszereire:
Az emelkedett ózonszint elnyomja a fotoszintetikus aktivitást, és a fotoszintézis szorosan összefügg az LMA-val (az egységnyi területre jutó levéltömeggel), ami azt jelenti, hogy az emelkedett ózonszint fiziológiai válaszok révén csökkentheti az LMA-t. Ha az illatjelek vonzó tulajdonságot mutatnak, a rovarok meglátogathatják a növényeket, a lombozat minősége egyébként is csak másodlagosan befolyásolja a leveket fogyasztó rovarokat. Ezzel szemben, ha az ózon megzavarja a növények és a rovarok közötti BVOC-jeleket, vagy a BVOC-k riasztóként működnek, előfordulhat, hogy a rovarok nem jutnak levelekhez, ezért azok kémiai és fizikai védelme már nem játszik szerepet a növény-rovar kölcsönhatásban, függetlenül a tényleges minőségüktől.
A hormetikus modell alapján az alacsony ózonkoncentrációk pozitív hatásokat indukálhatnak, beleértve a fokozott fotoszintézist és a fotorendszer jobb működését, ami nagyobb levélterületeket és/vagy a fák és más növényfajok védekező képességének növekedését eredményezi. Ezek azt sugallják, hogy az ózon hatása a levél minőségére nem egy, hanem kétirányú. Éppen ezért találhatunk ugyanazon területen és ugyanazon fajhoz tartozó növényeken jelentős mértékben eltérő levélnagyságokat. Tehát a láthatatlan ózon igenis jelentős problémaforrás.
De vajon a felhővetés, a felhőmagvasítás is felelőssé tehető a rovarpopulációk összeomlásáért?
A világ számos országában, így hazánkban is használatos módszer a jégkármérséklésre, (máshol esőcsinálásra vagy csapadékprogramozásra, stb.), azáltal, hogy a jég méretét csökkentik egy magvasítóanyag légkörbe juttatásával, ami jellemzően az ezüst-jodid (AgI). Joggal merül fel a kérdés, hogy ez az anyag, hogyan hat az élő szervezetekre, hiszen ismeretes az ezüst és a jód toxikus hatása külön-külön, azonban a tanulmányok azt sugallják, hogy az ezüst-jodid nem okoz egészségügyi problémákat. Ezzel ellentétes állításokat fogalmaz meg a nagyhírű earth. org oldal: „Végül világítsunk rá az emberi expozíció gyakran figyelmen kívül hagyott aspektusára a felhővetési folyamatban. A környezet szennyezetté válik, és hirtelen szembesülünk a jódizmus veszélyével – a bőrkiütések és az emésztési problémák meglehetősen kellemetlen kombinációjával.
„Majd úgy zárják a felhővetés témáját, hogy: „Végül, miközben a kormányok és a magánvállalatok mérlegelik az előnyöket és hátrányokat, a felhővetés körüli vita ugyanolyan dinamikus és kiszámíthatatlan marad, mint az időjárás, amelyet befolyásolni kíván. Nem csak a felhőkkel való játékról van szó, hanem arról is, hogy megtaláljuk a kényes egyensúlyt a fejlődés és a természet meghamisításával járó lehetséges buktatók között.” Az ezüst-jodid kölcsönhatása a légkört alkotó anyagokkal vagy a Földet érő mikrohullámú sugárzással alig ismert, „ezek további kutatások alapját kell, hogy képezzék”, írják a legtöbb publikációban.
És, hogy vannak-e természetes alternatívák a felhővetésre, felhőmagvasításra?
Igen. Az újraerdősítés, a vizes élőhelyek helyreállítása és a fenntartható vízgazdálkodás javíthatja a természetes csapadék-visszatartást és a talajvíz utánpótlását. Ezek a módszerek lassabbak, de elkerülik a mesterséges időjárás-módosításhoz kapcsolódó etikai és környezeti kockázatokat.
Talán a globális felmelegedést és a vízhiányt tehetjük felelőssé a rovarok helyzetéért?
Valójában minden mindennel összefügg, de jelenleg, az, ami az egész bolygón a rovarvilág nagyfokú degradációját okozza, és éppen ezért különösen nagy figyelmet érdemelne valójában a globális felmelegedés, és a vízhiány. Egyik meglétét sem érdemes vitatni, hiszen mindenki érzi a saját bőrén.
Ahogyan David Wagner entomológus fogalmaz: "A gyilkos – az ok, amely meghúzza a ravaszt – valójában a víz" – mondja. A rovarok számára a hidratálás egyedülálló élettani kihívás: a tüdő helyett a testüket kívülről nyílások, belül légcsőrendszerek borítják, amelyek közvetlenül a szövetbe szállítják az oxigént. „A rovarok nem tudják megtartani a vizet.” Még egy rövid, néhány napig tartó aszály is elpusztíthatja a páratartalomtól függő rovarok millióit.
Egy optimális jövő lehetne, ha egyenletes lenne a csapadékeloszlás, kevésbé lenne szükség a felhővetésre, azaz további környezeti átterhelésre, és ha a fosszilis anyagok elégetése világszerte csökkenne, az kevesebb talajközeli ózont eredményezne. A jelen viszont az, hogy éppen most zajlik a rovarpopulációk kihalása, köztük a beporzóink kihalása. Vajon mi lesz így az élelmiszereinkkel? A sok ránk váró feladat között priorizálnunk kell és talán most a legfontosabb, hogy először vizet adjunk a tájainknak, miközben törekedjünk fékezni a globális felmelegedést is.
