Legutóbb az élettel foglalkoztam, akkor most jöjjön a halál, az elmúlás, és az, amely talán a hátrahagyottaknak marad. Amikor már elhangzott az utolsó szavunk, a még élő szerveink donorként használhatóak (feltéve, ha úgy rendelkeztünk), vagy akár élettelen testünket fel is ajánlhatjuk orvosi, kutatási célokra (ezekről korábbi írásaimból tájékozódhattok). Sajnos vagy nem sajnos, de nagyon úgy fest, hogy a test halála egy végleges „állapot”, legalábbis a múló idő nézőpontjába merítve biztosan. És egyesek szerint talán a reinkarnáció sem hozza azt a megnyugtató érzést, hogy az „élet” örök. Határ Győző Kossuth-díjas magyar író – és többek között – filozófus szinte minden könyvében foglalkozott a buddhizmussal, melyet – például Schopenhauerrel és Nietzschével egyetértően – minden alkalommal a legnagyobb tisztelettel tett. Azonban kritikaképpen a szamszáráról és a karmáról szóló tanítást az alaptanítással összeegyeztethetetlennek tartotta. Szerinte ugyanis, ha Buddha elveti az egot, a test halálával az nem születhet újjá, hiszen a lélekhit negligálásával a reinkarnáció, az „újratestetöltés” egyszerűen inkompatibilis.
De maradjunk a testnél. Szóval valami „fura” módon gondolkodnak bizonyos „fejlett” társadalmakban, ugyanis a hamvasztás után különféle és csöppet sem hagyományos módon tartják magukhoz közel szeretteiket.
Ahogyan a témát felvezetik, a következőket állítják: „A hagyományos temetés és hamvasztás környezeti terhelésekkel jár, mivel vegyi anyagokat juttat a talajba, vagy üvegházhatású gázokat a levegőbe, de számos más temetési lehetőség is azt mutatja, hogy a halál igenis lehet környezetbarát.”
Az egyik leggyorsabban terjedő ilyen az emberi komposztálás. Az emberi komposztálás, más néven „terramáció”, azzal kezdődik, hogy a testet egy lezárt tartályba helyezik biológiailag lebomló anyaggal, például szalmával vagy faforgáccsal. A testben lévő mikrobák lebontják a maradványokat, és körülbelül 1-2 hónap alatt tápanyagban gazdag talajjá alakítják azokat. A folyamat során körülbelül 0.8 köbméter föld keletkezik, amelyet körülbelül egy hónapig szárítanak, majd ezután adományozhatnak például természetvédelmi területekre, vagy visszaadhatják az elhunyt túlélőinek, akik dönthetnek úgy is, hogy kertjükben például új fa ültetésekor használják fel. 2019-ben Washington lett az első állam, amely legalizálta az emberi komposztálást, és eddig a folyamat 6 államban legális.
Aztán ott van a vízben történő hamvasztás, más néven „lúgos hidrolízis”, egy másik temetési lehetőség, amely a környezeti fenntarthatóságra összpontosít.
Ne feledkezzünk el az úgynevezett „zöld temetésről” sem. A balzsamozás során a testet olyan vegyszerekkel kezelik, amelyek lassítják a bomlást. Ez időt adhat a szeretteinknek, hogy a temetés előtt megtekinthessék a holttestet, mely segíthet a gyászolóknak a gyász folyamatában. De például a floridai Eternal Reefs jótékonysági szervezet a hamvakat cementtel keveri össze, majd a keverékből „zátonygolyót” alkot – amely miután az óceán fenekére süllyed, otthont ad a koralloknak és más tengeri élőlényeknek.
A jövőben számos cég fog hamvakat tűzijátékokba beépíteni, amelyeket az elhunyt életének megünneplésére lehetne használni, és legalább egy közülük – az And Vinyly az Egyesült Királyságban – bakelitlemezekre nyomtatja őket, amelyeken lejátszhatók az elhunyt kedvenc dalai, vagy akár beszédfelvételei is. Hogy a szeretteinket a közelben tarthassuk, számtalan cég ékszereket készít a hamvakból, de ha valóban meg akarunk győződni arról, hogy az elhunyt mindig velünk marad, akkor a rituális tetoválás elkészítése előtt keverhetnek a hamvakból egy keveset a tintába.
A texasi Celestis cég eközben segít elküldeni szeretteink hamvait az űrbe – a „Star Trek” alkotója, Gene Roddenberry és a NASA tudósa, Eugene Shoemaker két olyan nevezetes személyiség, akiknek hamvait a Celestis űrrepülésein is felhasználták.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy az amerikai temetkezési ipar egyértelműen jelentős átmenetet él – ma az amerikaiak több mint felét hamvasztják el haláluk után, szemben az 1960-as kevesebb, mint 4%-kal, nagyrészt a hagyományos temetkezések pénzügyi és környezeti költségei miatt.
Mindenesetre a létezés maga a lüktetés, a pulzálás, mely – ha eljön az utolsó szívdobbanás – megáll és különbség híján eggyé válunk a porral. De még lesz egy utolsó táncunk, mint életünk utolsó cselekedete, és egyben arra kényszerítve a Halál megszemélyesítőjét, hogy – mintegy – tanúskodjon az életünkről és történetünkről. A halál pillanata egy kulturális kapcsolat is egyben, egy nem megbecsülhető pillanatokban mérhető összhangja az eltelt életünk ellenálló képességének és minket az őseinkhez kapcsoló spiritualitásnak.