Két kifejezést használnék a különbség bemutatására: „a legalkalmasabbak túlélése” szemben „a legdögösebbek csábításával”. A legalkalmasabbak túlélése következetes, kiszámítható és bizonyos mértékig irányított eredményeket ad. Igen, a variáció véletlenszerű, de a szelekció nem az. Végül erős izmokat, formás szárnyakat vagy erős emésztőrendszert kapsz. Láthatod, miért úgy vannak kialakítva, ahogy. De a szexuális szelekció is eredményezhet például gyönyörű pávatollakat. Tévedsz, ha azt mondod: „A páva farktoll pontos mintázatának oka, jelentése vagy akár célja van.” Természetesen ez nem lehet azért, mert, hogy annyira véletlenszerű. Pont az ellentéte, hiszen önkényes, azaz végső soron tervezett.
Amikor Darwin azon tűnődött, hogy a madarak miért szeretik a szépet, valami olyasmire jutott, amit sok kortársa egyszerűen nem értett: ami nekik szép, az nekünk is szép. Véletlen egybeesés vagy sem?
A madarak és az emlősök evolúció szempontjából 400 millió év távolságra vannak egymástól, így nem valószínű, hogy a közös ősben is megvolt a szépség iránti igény. Más emlősöknél sem látod ugyanazt az igényt a szép iránt. Ma videókat néztem az elefántfókák párzásáról, és azt kell mondanom, hogy – a szépség szűrőjén nézve – végig csak szörnyülködtem. Ahogy Darwin írta egy 1860-as levelében: „Ha egy pávatollra nézek, rosszul leszek tőle.” Arra a tényre utal, hogy saját megelégedésére megoldotta a problémát, hogy hogyan épül fel a szem a természetes szelekció révén. Azt a problémát azonban nem oldotta meg, hogy hogyan lehet valami haszontalant, de szépet létrehozni. A kritikusai erre neki támadtak. Azt kérdezték tőle, hogy az evolúció miért döntött úgy, hogy az egyik kolibrinek piros, a másiknak pedig kék torkot kreál. „Nos, mutassa meg nekünk ennek a túlélési értékét!”
Ezért Darwinnak egy másik magyarázattal kellett előállnia, mégpedig a szexuális szelekciós érveléssel.
Matt Ridley: Birds, Sex and Beauty című könyvében leírja, hogy Alfred Russell Wallace és Charles Darwin miközben elég jól kijöttek egymással, addig a szakmai barátságuk mégsem terjedt ki a szexuális szelekció gondolatával való egyezésre. De vajon miért ellenezte határozottan nemcsak Wallace, hanem mások is a szépség elfogadását az evolúció tényezőjeként?
Egy bizonyos ponton túl és talán bizonyos mértékig Wallace féltékenysége lehetett az ok, mégpedig, hogy Darwin minden elismerést megkapott az evolúcióért. A tény az, hogy valójában ő volt az, aki leírta [az evolúció elméletét] és elküldte publikálásra, de mivel éppen Kelet-Indiában tartózkodott, Darwin választhatta meg, hogyan mutassák be, így végül az ő cikkeként jelent meg, Wallace csak társszerzőként szerepelt benne és a Wallace által publikálásra átküldött anyagoknak is csak bizonyos részei kerültek felhasználásra. Így annak ellenére, hogy nem értett egyet a szexuális szelekció gondolatával, nem nyílt lehetősége arra, hogy a témát a cikkből kihagyják.
Lehet, hogy a szexuális szelekció megkérdőjelezése volt a módja annak, hogy Darwinnak szakmailag megfeleljen?
Egy kicsit biztosan, de Wallace végül megkapta az utolsó szót, mert Darwin meghalt, ő pedig folytatta az írást. Megírta a Darwinizmust (1889), és ebben alapvetően a párválasztás alapján szemétbe dobta a szexuális szelekciót. Nem lehetünk teljesen tisztában azzal, hogy vajon a viktoriánus érzékenység milyen szerepet játszott ebben az egészben. Úgy tűnik azonban, hogy Darwinnak nem okozott gondot azt mondani, hogy a nőstények gyönyörű hímeket választanak, azonban más viktoriánusok nem szerettek ilyesmit mondani. Talán idegesek voltak, hogy vajon mit gondolnak majd a feleségeik. Talán őszintén azt hitték, hogy a férfiak választanak feleséget, és nem a feleségek férjet. Talán csak attól tartottak, hogy ha ilyesmit mondanak, az ahhoz vezethet, hogy a nők szexuálisan előremutatóbbá válnak. Kétségtelenül valódi probléma, hogy ezt a tudományt akkor fejlesztették ki, amikor a kultúra nagyon puritánná vált.
Mindenesetre Wallace szexuális szelekcióról alkotott nézete majdnem egy évszázadon át dominált. És akkor meg is érkeztünk Robert Trivers amerikai evolúció és szociobiológushoz, akinek volt egy egyszerű, mégis mélyreható ötlete, amely végül segített a szexuális szelekciót érvényes tudományos elméletté szilárdítani. Robert Trivers egy igazán zseniális és egyben egy nagyon különc ember. Az a sajátos elmélet, amelyet a szexuális szelekció érvéhez hozott – ami vakítóan nyilvánvaló, de korábban senki sem gondolt rá – a szülői befektetés.
A szülői befektetés olyan viselkedés, ami növeli az adott utód túlélési esélyeit, de csökkenti a szülő későbbi reprodukciós kilátásait (itt megjelenik a nevelés költsége, ami lehet pl. az utódba fektetett forrás, vagy prédává válás esélye is). Úgy is fogalmazhatunk, hogy a szülők mindegyike egyenlő mennyiségű energiát fektet be, az egyik a harcba, a csábításba, a másik a gondozásba.
A Yale Egyetem ornitológusa, Richard Prum azt mondta, hogy „A madarak azért olyan szépek, mert nincs péniszük”. De vajon mit takar ez az egyszerre éleslátó, vidám és pofátlan állítás? A madarak körülbelül 97%-ának nincs pénisze. Azoknak, amelyeknek van, gyakran meglehetősen erőszakos szexuális együttlétet folytatnak, amelyben a tojókat zaklathatják, megerőszakolhatják, sőt megölhetik a lelkes hímek. Különösen a kacsák teszik ezt, akiknek nagy, robbanékony péniszük van.
A legtöbb madár párzás közben az úgynevezett „kloáka csókot” használja. A folyamat során alapvetően két nyitott végű csövet helyeznek egymás mellé, és spermát lövellnek át az egyikből a másikba. Richard Prum mondásának lényege az volt, hogy a tojón múlik, hogy a hím párosodik-e vagy sem. Például be kell mutatnia neki a kloákáját. Ha lenne pénisze, akkor az kevésbé lenne ugyanolyan értékű. Ezért, amit ezzel az újonnan szerzett erővel tehet, az az, hogy a szépséget választja az erő, a fittség vagy valami más helyett.
De akkor mi lehet a közös a páva meséjében és az argentin kékcsőrű réce péniszében? Mit tanulhatunk ebből?
A páva farktollai furcsán eltúlzott szexuális díszek, amelyet a nőstény elcsábítására terveztek. Azaz minél nagyobb és szebb a farokmegjelenésed, annál valószínűbb, hogy egy nőstény párosodik veled. Az argentin kékcsőrű récénél felfedezték, hogy az ivarszerve hosszabb, mint a teste, amire senki sem gyanakodott, mert az idő nagy részében a test belsejében található. Párzáskor azonban egyfajta „hidraulikus módon” nyúlik ki. Nyilvánvaló, hogy ennél a récénél egy nagyon hosszú, nagyon robbanékony ivarszerv szelekciója zajlott le – itt nem azért, hogy a tojók csodálják, hanem azért, hogy reprodukciós sikerhez vezessen. Ahogy a páva farktollainál is. Tehát jó példák a szexuális szelekcióra.
És, hogy mit jelent mindez számunkra, embereknek? Talán a szexuális szelekciót nagyrészt figyelmen kívül hagyhatták az emberi evolúciót, különösen az emberi elmét vizsgáló tudósok? Azt hiszem, a kiindulópont az, hogy megjegyezzük, az emberek nagyon hasonlítanak a madarakra. Sokat énekelünk, amit a legtöbb más emlős nem tesz. Nagyon jól látjuk a színeket. Szeretünk öltözködni. Úgy tűnik, van esztétikai érzékünk. Darwin tehát rátapintott valamire, amikor azt mondta, hogy a madarak jobb analógiát jelenthetnek arra, amit szexuálisan csinálunk, mint más emlősök. Ha ez a helyzet, akkor mi lehet a páva farktollának emberi változata? Mi az a feltűnő dísz, amit a hímek vagy a nőstények mutogatnak? A nyilvánvaló válasz – amelyet Geoffrey Miller egy jó könyvben, a Párzó Elme címűben is kifejtett – az, hogy az emberi agy maga is csábító eszközként nőtt meg, nem pedig túlélési eszközként. Vagyis a fő előny az volt, hogy képes voltál lenyűgözni a másik nem tagjait.
Ha olyan dolgokra gondolunk, mint a szellemesség, a humor, a dal, a költészet és a művészet, ezek egyike sem segít a túlélésben. Vegyük például az afrikai szavannán vadászó-gyűjtögetőket. Számukra biztosan nem lenne sok haszna, amikor egy oroszlánfalkával néznek szembe, és akkor ott megmenekülésképpen elmesélnek néhány viccet vagy elszavalnak egy verset. Maximum, ha az oroszlán torkán megakad a festőállvány vagy egy ecset kiszúrja az egyikük szemét, nos ezek valóban adhatnak némi túlélési esélyt. Másrészről egy másik törzs tagjaival találkozva igenis segítenek párt találni.
Ezeknek a tulajdonságoknak lehet egy másik funkciója is, amely inkább hasonlít a természetes szelekcióra, mivel segítenek túlélni egy csoportban, és másokat arra ösztönöznek, hogy szeressenek téged. Van egy szociális agyi hipotézis, amely jól kidolgozott. De a szexuális agy hipotézisét soha nem tárták fel megfelelően, kivéve Millert.
Azt hiszem, rájött valamire. És ezt nem szabad elhanyagolnunk, mert ez az egyetlen ismert evolúciós mechanizmus, amely a szervek hirtelen tágulását idézi elő egészen meglepő irányokba. És van valami nagyon hirtelen abban, ahogy az emberi agy mérete megnagyobbodott, ami más fajoknál ugye nem történt meg. Miért nem? Miért nincs tele a világ nagy agyú lényekkel? Mi volt az, az emberi társadalomban, ami előnyössé tette a nagy agyat? Lehetséges, hogy ez tényleg egy párválasztási dolog volt.
Tehát nemcsak a madarakról alkotott ismereteinket akadályozta a puritán másnaposság, hanem bizonyos értelemben önmagunkról alkotott megértésünket is?
Nos, ez részben igaz lehet. De az is igaz, hogy kissé kínosnak, furcsának és komolytalannak tűnhetsz, ha egy társaságban az agyról, mint csábító eszközről vagy az elme szexuális szerepéről kezdesz beszélni. Ez tényleg egy kissé kínos módja annak, hogy csatlakozz egy beszélgetéshez. De ettől függetlenül miért ne próbálhatnánk ki? Íme, itt egy tökéletes téma, melyben feszegethetjük azokat a határokat, ahonnan már a tabuk világa kezdődik – feltéve, ha létezik olyan.