Ryan Pyle interjú - Kalandok éltető ereje
Van egy ember, aki a forró sivatagi homokban állva esetleg egy sebes sodrású gleccserpatak vizében gázolva vagy akár egy végtelennek tűnő motorozás közben megpihenve is képes élményekről beszélni a kamerába. Ő Ryan Pyle. A kalandor, aki nem csak megéli helyszínei nehézségekbe csomagolt gyönyörűségét, de képes át is adni azt a nézőinek. Egyszerre utazó, filmes, fotós, túlélőember és az adott témában mindig felkészült szakember, akinek filmjeit nézve vele együtt járhatunk be egy kulturális és spirituális utazást. Magyarországon a Vadregényes túrák (Extreme Treks) című ismeretterjesztő sorozatban találkozhatunk vele, ahol részről-részre és évadról-évadra barangolhatunk be vele számunkra ismeretlen tájakat. Megtisztelve érzem magam, hogy interjút készíthettem vele és a remélhetőleg érdekes kérdéseimre szerintem mindenki számára lenyűgöző válaszokat kaphattam.
Lajtár Lili (LL): Kinek vagy minek a hatására választotta ezt a kalandokkal teli életutat?
Ryan Pyle (RP): Nem igazán tudom. Amikor 22 éves voltam és a kanadai Torontóból, ahol születtem, Kínába költöztem, senki nem befolyásolt igazán, hogy meghozzam ezt a döntést. Nem ismertem senkit, aki korábban Kínába költözött volna. A kétezres évek elején volt ez. Nem voltam kifejezetten lelkes kaland tévénéző és senki sem volt a környezetemben, aki korábban ilyen utazásokat tett volna, vagy a világ egy teljesen más részére költözött volna. Azt hiszem, bármi is történt a karrieremben ezután, sok évig újságíró voltam Kínában, majd utána a televíziózáshoz kerültem, de azt hiszem, minden valójában azzal az első Kínába költözéssel kezdődött és nem gondololm, hogy bárki hatással lett volna rám. Csak ki akartam jutni Kanadából és nagyon szerettem volna olyan helyekre utazni, melyek igazán másak. Ezért azt hiszem, az a dolog, ami hatással volt rám, az a vágy, hogy teljesen más környezet, életmód, kultúra, nyelv, konyha vegyen körül. Egyszerűen úgy éreztem, hogy Kína a legtávolabbi cél, ahol megtalálhatom, amit igazán keresek.
LL: Milyen célokat szeretne elérni az ismeretterjesztő sorozataival?
RP: Azt hiszem, 2010-ben kezdtem el a kalandokról szóló televíziós műsorok és dokumentumfilmek készítését és mindig az volt a cél, hogy valódi rajongóim legyenek, hogy olyan helyeket lássanak, amilyenek azok valójában, hogy ne legyen szenzációhajhászás a dokumentumfilmjeimben. Csak azt akartam, hogy rólam szóljanak, amint épp ellátogatok egy helyre, ahol körülöttünk emberek élik a mindennapjaikat, akikkel megtalálom a megfelelő hangot. Hogy hogyan utazok, lépek kapcsolatba emberekkel, hogyan látnak engem a nézők, ezek mind-mind nagyon-nagyon fontosak. A legfontosabb célom az volt, amit kitűztem magam elé, hogy csodálatos helyekre látogassak el és fedezzem fel őket és a lehető leghitelesebb módon feltárjam a környezetre adott reakciómat ezen helyeken.
LL: Mi motiválja Önt a legjobban a dokumentumfilmkészítés terén?
RP: Egyszerűen nagyon szeretek történetet mesélni. Azt gondolom, hogy aki dokumentumfilmes, annak szeretnie kell a történetmesélést, az emberekkel való találkozást és történeteik elmesélését. Szerintem ez a legizgalmasabb! Tehát, ami motivál, az az, hogy minden nap felébredek, új helyen vagyok, új dolgokat láthatok és új embereket ismerhetek meg. Szóval ez az, amit élvezek és tarja bennem a lelket.
LL: Találkozott kalandjai során olyan élőlényekkel, melyek szokatlanok voltak az Ön számára? Ha igen, melyek ezek?
RP: Igen, azt hiszem. Egyszer Pápua Új-Guineában jártunk az Vadregényes túrák (Extreme Treks) egyik részében és azok, akik esetleg nem ismerik, Pápua Új-Guinea Ausztráliától északkeletre található és itt terülnek el a legmélyebb és legsűrűbb esőerdők a világon. És, igen, nagyon sok fura pókot és bogarat láttunk itt. Hogy pontosan mik voltak, abban nem vagyok 100%-ban biztos. Az idegenvezetők azt mondták, hogy ezek a bizarr élőlények csak itt találhatóak. Láttunk egészen nagy méretű pókokat is, ami nem volt túl jó hír, ugyanis nem vagyok egy nagy pókrajongó.
LL: Nem viseli meg a szervezetét a különféle helyekhez való alkalmazkodás?
RP: Úgy érzem, fizikailag elég erős a testem, de évről évre öregszem. Volt, hogy nagyon meleg helyen, például a jordániai Wadi Rum sivatagban, ahol a hőmérséklet 45 Celsius fok volt, forgattuk a Vadregényes túrák (Extreme Treks) egyik részét. De forgattunk az argentínai Aconcagua csúcson is egy másik Vadregényes túra részt, ott a hőmérséklet -40 Celsius fok volt. Nyilvánvalóan nagyon fontos a jó felszerelés, a biztonság. Jó kilépni a komfortzónából, de egyúttal még sem jó, ha ezzel kockáztatjuk az egészségünket. Tehát valóban alkamazkodnunk kell és elfogadni az ezzel járó kockázatot, mert nincs értelme azt mondani, hogy tudunk alkalmazkodni a különböző helyekhez, környezethez, ha közben meg elveszítjük például az ujjainkat vagy hasonlók. Ez elég ijesztő…
LL: A világ sok pontján megfordult már az élete során. Milyennek látja az emberek hozzáállását a természethez? Mennyire nyitottak az őket körülvevő világra?
RP: Úgy érzem, ez két különböző kérdés. Szóval sok helyen jártam a világban és az emberek hozzáállása a természethez teljesen más és más. A nagyvárosokban élő emberek nem igazán tisztelik a természetet, de akik kint élnek a természetben, nyilvánvalóan nagyon tisztelik, mert körülveszi az életüket, az évszakok, a folyó, a hó, a gleccserek és minden ilyesmi. De igen, nincs egységes válasz arra a kérdésre, hogy hogyan vélekednek az emberek a természetről. És azt hiszem, ezért van olyan sok nehézségünk, nem tudunk egyetlen bolygóként egyesülni és összefogni, hogy valódi megoldásokat találjunk az üvegházhatású gázokra és az ehhez hasonló dolgokra, vagy a szennyezéskorlátozásra. Mert mindannyian teljesen eltérően viszonyulunk a természethez. Ha egy hegyi faluban élsz Kínában, akkor teljesen másként viszonyulsz valakihez, aki a Csendes-óceán egy kis szigetén él. Mert ahogy a víz emelkedik az elkövetkező néhány évben, ahogy a hőmérséklet emelkedik és a hósapkák elolvadnak Grönlandon, az Északi-sarkon és a Déli-sarkon, akkor ha egy kis kínai hegyi faluban tartózkodsz, ez nem igazán lényeges számodra. De ha a szigetedet felemészti a víz, vagy ha az országod már nem létezik miatta, akkor igenis más a helyzet. Szóval nagyon érdekes szituáció. Azt gondolom, hogy senkinek nincs ugyanolyan hozzáállása a természethez, és mindenki nagyon más szemszögből közelíti meg ezt a témát. Szóval szerintem ez nagyon nagy kihívás tud lenni. És mennyire nyitottak az őket körülvevő világra? Igen, sokan nem nyitottak a körülöttük lévő világra. Tehát nagyon sokan a világtól távol, teljesen a saját buborékukban élnek, élik mindennapjaikat, és nem igazán kapcsolódnak a világ sok más eleméhez. Viszont más emberek sokkal jobban kapcsolódhatnak az őket körülvevő világhoz a turizmuson vagy a látogatókon keresztül. Tehát attól függ ez az egész, hogy mennyire távoliak.
LL: Mint fotós, mit gondol, hogyan lehet a legjobb pillanatot elkapni fotózás közben? Mire kell figyelni?
RP: Fotósként úgy gondolom, hogy az élet és az emberek megörökítésének legjobb módja, ha hagyod, hogy mindenki jól megismerjen téged és mindenki igazán magába szívja a gondolatot, hogy ott vagy. Aztán egy idő után egészen természetes módon kezdik el végezni a napi munkájukat, a mindennapi életüket. Szerintem ez az, amit a legjobban megörökíthetünk, mert úgy gondolom, fotósként és dokumentumfilmes fotósként, ami voltam sok éven át, hogy mindenki szeretné megörökíteni azokat az embereket, akik a leghitelesebb életüket élik, és úgy, mintha ők maguk nem lennének ott. És azt hiszem, hogy igazán oda kell figyelnünk arra, hogy a fotós hogyan lép kapcsolatba az őt körülvevő környezettel, és ez hogyan változtatja meg a környezetet. Dokumentumfilmes fotósként tehát mindig olyan környezetben szeretek lenni és fényképezni, amelyet nem változtatok meg. Azt akarom, hogy természetes és folyékony legyen. Ezt a kifejezést nagyon gyakran használják. Mintha légy akarnál lenni a falon, akit senki sem ismer fel. És csak nézed, ahogy mindenki mindent megtesz, amit általában akkor is tenne, ha te nem lennél ott. Szóval szerintem ez az egyik legfontosabb dolog.
LL: Gondolja, hogy a bolygó megmenthető a globális felmelegedés fogságából? Tapasztalja-e az éghajlatváltozás hatásait a vadonban?
RP: Igazán nem tudom, hogy meg lehet-e menteni minket a globális felmelegedéstől. Nehéz mindent megérteni ezzel a témával kapcsolatban. Teljesen világos, hogy a bolygó felmelegszik. Teljesen világos, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása óriási probléma, és határozottan a vadonban tapasztaljuk meg az éghajlatváltozás hatásait. A gleccserek olvadnak, az biztos. Nagyon kevés gleccser maradt mára Svájcban, mely országon még 2020-ban átsétáltam a Vadregényes túrák (Extreme Treks) dupla rész forgatása során, és voltak helyek, ahol a gleccserek sok esetben visszahúzódtak vagy eltűntek. Szóval ez óriási probléma. De igen, egyszerűen nem tudom. Rövid távon a világ valószínűleg sokkal melegebb lesz, mielőtt lehűlne. De lehet, hogy 100 vagy 200 év múlva lesz egy lehűlési ciklusunk, és akkor a gleccserek visszatérnek. Úgy gondolom, hogy van egy természetes fűtési és hűtési ciklus a bolygónkon, ha végignézzük a történelmünket. De világos, hogy, ami most történik, az is meglehetősen veszélyes és egészen egyedi a hőmérséklet-emelkedés intenzitása miatt, és amiatt, hogy valójában mi történik az emberekkel, akik beleavatkoznak a klímaváltozásba. Szóval, igen, nem hiszem, hogy a következő néhány év jobb lesz, mint ahol most vagyunk. Látom, hogy egyre rosszabb a helyzet, és azt hiszem, ez az egész csak a kapzsiságról szól, igaz? Mert senki nem akarja csökkenteni a kibocsátásait, senki sem akarja csökkenteni a nehéziparát, senki sem akarja csökkenteni a szállítását. Azt hiszem, csak nagyobb lesz a felmelegedés és több lesz az üvegházhatású gáz. És persze a népesség is nagy probléma. Úgy értem, minél többen vagyunk, annál több energiát fogyasztunk, annál több fűtésre van szükségünk, és annál több autóval közlekedünk. Jelenleg 8 milliárd ember él a Földön. Néhány hónapja léptük át ezt a határt. Szóval ez is egy kicsit aggasztó. Szerintem összefüggés van a népességnövekedés és a globális felmelegedés között, mert minél többen vagyunk, annál több embernek van szüksége holmira, legyen szó élelmiszerről, áramról, közlekedésről, nehéziparról. Mindezek a dolgok szerintem a népességgel is összefüggenek.
LL: Járt már Magyarországon? Ha nem, akkor szívesen felfedezné a vad tájait?
RP: Még nem jártam Magyarországon, és igen, nagyon szeretném felfedezni a vad tájait. Nem sokat jártam Európában, ezért jó lenne elmenni és felfedezni Magyarországot. Ez fantasztikus lenne.
LL: Egyre gyakrabban találkozok a digitális világ térhódításának növekvő mértékével, mely egyre több fiatalt szippant be és emiatt egyre kevesebb időt töltenek a természet adta csodás világ megismerésével. Ez csak az én tapasztalatom. Ön hogy vélekedik erről? Gondolja, hogy motiválttá lehetne tenni a jövő generációját a környezetük felfedezésére?
RP: Igen, sok fiatalt látok, akik teljesen a képernyők rabjaivá váltak. Rengeteg laptop, telefon, tablet, vagy például videó, szórakozás, kép áll rendelkezésünkre, és mindezek felemésztik az időnket, Szóval igen, ez egy nagy probléma. És el sem tudom mondani, milyen jó utazni és félrerakni a mobiltelefont egy hétig, vagy egy hétig sátorban lakni, vagy csak olyan helyen lakni, ahol nincs lehetőség töltésre és nem tudod elővenni a telefonod. Az ilyen pillanatok nagyon szépek. Szóval ezt nagyon nagyra értékelem. És nem tudom, hogy a következő generáció motiválható-e a természet felfedezésére. Pedig úgy gondolom, hogy óriási egészségügyi előnyökkel jár a természetben való tartózkodás és a digitális világ elkerülése. Úgy gondolom, hogy sok mindent el lehet mondani a digitális méregtelenítésről, a természetben eltöltött idő nagyon jótékony hatással lehet az emberek mentális és fizikai egészségére. Úgy gondolom tehát, hogy ha jobban megértjük az egészségügyi tényezőt, akkor talán megpróbálhatunk több embert motiválni arra, hogy lépjenek ki a természetbe és fedezzék fel környezetüket.
LL: Van olyan dolog, amit esetleg hiányol az életéből? Ha tehetné, hova utazna el szívesen és miért?
RP: Azt hiszem, a legnagyobb dolog, ami hiányzik az életemből az, hogy visszatérjek a filmezéshez és a kalandokról szóló műsorok készítéséhez. Tehát azok számára, akik esetleg nem tudják teljesen, nagyon elfoglaltak voltunk a világban való utazással, sok-sok éven át tartalmakat készítve olyan embereknek, mint a BBC és a Discovery Channel. Aztán 2020-ban nyilvánvalóan megtörtént a COVID, és abba kellett hagynunk a forgatást, és valójában az elmúlt három évben (két és fél évben) egyáltalán nem forgattunk. Hú, már majdnem három év! Szóval nagyon szeretnék visszatérni a filmezéshez és a kalandokról szóló műsorok készítéséhez szerte a világon, ami nagyon boldoggá tesz.
LL: Mi a legfontosabb üzenete a fiatalok felé?
RP: Csak menj ki! Menj ki és csinálj dolgokat a szabadban! Csinálj dolgokat a szabadban! Szerintem nagyon fontos a szabadban lenni és élvezni a természetet. Csak menj ki!
Minden egyes ember nevében köszönöm az életéből erre az interjúra szánt időt, Ryan-nek a színes és informatív válaszokat, az olvasóknak a figyelmes és befogadó olvasást és magamnak, hogy kapocs lehettem köztük. A világunk még közel sincs felfedezve, van mit tennünk és sose feledjük, hogy minden tettünkkel világot is váltunk, egy új nézőpontot mindig biztosan megismerünk. Tisztelt Ryan Pyle, köszönöm és csak így tovább!