Párbeszéd
Sziasztok!
Nyitott szemmel járva a természetet, felfedezhetjük, hogy minden élőlény lételeme a kommunikáció. Amerre csak nézünk, mindenhol információk áramlanak a legkülönfélébb módokon, hiszen a verbális kommunikáción kívül rengeteg mással is találkozhatunk. Gondoljunk csak a fák kémiai úton történő jelzéseire, a darazsakat utánzó ártalmatlan zengőlegyekre vagy a madarak díszes tollruhájára, csak, hogy néhány példát említsek a sok közül. Most viszont az emberi kommunikációt vettem górcső alá, hogy ne csak az elvakult rovarászt lássátok bennem, hanem az emberi mivoltomat is. Ez egy teljes egészében kitalált történet és rábízom Mindenkire, hogy ki milyen tanulságokat szűr le belőle. Jó olvasgatást kívánok!
Párbeszéd
Csilla, csak úgy, lényegtelen testtartással ült a kanapén. Az ujjait morzsolgatta, ideges volt. Lacit várta. Percekkel később, – melyek mindegyike neki inkább óráknak tűnt –, meg is érkezett. Úgy érezte beszélniük kell, mert szerinte a kapcsolatuk közelít valamihez, mely nem egy zátony, hanem inkább maga a sziklás part. A jó hír, hogy fiatalok voltak, mindketten huszonhat évesek, és ez azért egy elég fontos részlet, hiszen közös szavakkal írták a napjaikat, közös szlenggel, közös érdeklődési körökben élve. Szerették egymást, de hogy szerelmesek voltak-e még egymásba, nem tudni. Két éve voltak együtt. Mondjuk árnyalt a kapcsolatukon, hogy teljesen máshonnan jöttek, más világokból, más mintákkal, más előítéletekkel, és lehet, hogy ez okozta, hogy a köztük lévő beszéd lett a félreértéseik melegágya.
– Szia. – sétált be Laci, Csillát üdvözölve a nappaliban
– Szia. – viszonozta halkan a köszönést Csilla, közben tekintetét Lacira emelte
Pár pillanat dermedt csend után Laci leült Csilla mellé és átölelte. A nő azonban meg sem mozdult, a testi kapcsolódás viszonzatlan maradt. Erre Laci felállt és a kanapéval szemben lévő fotelbe huppant majd kérdően nézett Csillára.
– Laci, ez így nem mehet tovább! Két éve vagyunk együtt, de a kapcsolatunknak nincs jövője. Nézd meg, vasárnap délután van és megint most jössz haza. Egész héten nem láttalak. Neked sem lehet így jó. Olyan jó volt régen minden. Elromlott ez az egész. El sem hiszem. – kezdtek feltörni Csillából a hónapok óta elfojtott sérelmek
– Na, ez szuper. Sosem mondasz semmit, azt hittem, hogy minden rendben van. – válaszolt Laci értetlenül
– Arra várok minden nap, hogy mondj valamit, hogy beszélgessünk és most azt mondod, hogy én nem beszélek?
– Gondoltam, ha van valami, amiről beszélni akarsz, akkor csak előhozakodsz vele. Én honnan tudjam, hogy mi zajlik benned, nem vagyok gondolatolvasó.
– Aha, szóval az én hibám, hogy nem beszélgetünk?
– Nem ezt mondtam. Csak azt, hogy ha van igényed beszélgetni, akkor beszélj hozzám és én válaszolni fogok. – válaszolt Laci
– Az nem lehetne, hogy időnként neked is legyen igényed, hogy csak úgy beszélgetést kezdeményezz, úgy, mint a kapcsolatunk elején? – kérdezett vissza Csilla
– Én azt hittem, hogy minden rendben, hogy minden meg van beszélve köztünk.
– Ilyenek vagytok ti, férfiak, azt hiszitek, hogy tökéletesek vagytok.
– Hát ez jó, hogy mi, férfiak… Mondd el végre, hogy mi a bajod! Mert tudod, aki nem tudja elmondani, mit gondol, az hogyan gondolhatja azt, amit elmond. – kezdte Laci felemelni a hangját
– Jaj, ne gyere nekem ezekkel a filozofikus sületlenségekkel. Gyereket akarok, kertes házat kutyával, macskával, zöld gyepet az udvaron. Ez a bajom. A két év, mióta együtt vagyunk, egy szempillantás alatt telt el. Nincs időm kivárni, hogy mikor teszed le ezeket az asztalra. – sorolta bajait Csilla
– Mondanám, hogy értem, de valójában nem. Szavaidat fegyverként használod ellenem, miközben azt sem tudom, hogy mikor váltam az ellenségeddé. Azt sem értem, hogy miként várod el tőlem, hogy előhúzzak milliókat, hiszen szegény családból érkeztem ebbe a kapcsolatba. Ettől függetlenül éjjel-nappal dolgozok, hogy a lehető legtöbb pénzt megkeressem, és amint sikerül összeraknom az összeget, elhiheted, hogy megvesszük, ami kell. – próbált nyugodt maradni Laci
– Csak az időt húzod! – vágta rá azonnal Csilla, majd kiviharzott a konyhába
Lacinak fogalma sem volt, mi történik éppen. A legkönnyebb lett volna lemennie a kocsmába és leinnia magát, de ő nem ilyen ember volt. Inkább bekapcsolta a tévét és keresett magának valami akciófilmet. Ott, ha más nem is, de a végére legalább megoldódnak a dolgok.
Egyikük a tévét nézte, másikuk a konyhában sírdogált a pultot támasztva. Hát igen, fiatalok voltak még, nem értették az életet, nem tudták, hogy hogyan beszéljenek építően. Mert nem tudták, hogy a beszédhez kell gondolkodás is, a gondolkodáshoz tudat, a tudathoz felismerés, a felismeréshez meg észlelés. Egyikük sem tudta, hogy a minőségi párbeszéd nem a nemiségtől függ, hogy ki hogyan tudja magát kifejezni, hanem attól, miként tanult meg érezni, gondolkodni, beszélni, kifejezni saját magát. Ezek adják magát az embert, és végül ez maga az adott jellem. Habár egy mindennel kompatibilis jellem lenne a legjobb, de manapság már a rossz jellemek sem túl eredetiek. Hát igen. Bezzeg az „ő” idejükben, mondják az idősebbek, minden jobb volt, állítólag. Abban a nagy boldog korszakban lehetett, amikor nem tanították beszélni a gyerekeiket, pedig pontosan tudták, hogy az emberek közötti híd a kommunikáció. Csillára és Lacira nézve talán efféléket is gondolhatott volna a mindenható, vagy persze ki tudja azt. Mindenesetre mindketten próbálták visszaszerezni az irányítást.
Teltek a percek. Majd Laci felállt és elindult a konyha felé, útközben belebotlott Csillába, aki éppen hozzá igyekezett. Megtorpantak, de aztán sietősen és vágyakozva ölelkeztek össze, majd megcsókolták egymást.
– Ne haragudj! – suttogta Csilla
– Te se haragudj! – válaszolt halkan Laci
– Gyere, együnk valamit! – mondta Csilla, majd a konyha irányába húzta.
Laci egy kis szálkával a szívében ugyan, de mégis boldogan követte a nőt. Ilyen az élet. És jól tudta, hogy azt a bizonyos szálkát, melyet Csilla szavai okoztak, sosem lehet majd kihúzni, az már örökre vele marad. Mert három dolog nem tér vissza soha: a kilőtt nyíl, az elvesztegetett nap, na és persze a kimondott szó!