Kilátó a jövőre
Az élet egy utazás. Minden pillanata az. A pillanatok, melyek kitöltik mindannyiunk életét, melyek csak úgy megtörténnek a szívdobbanások vagy a lélegzetvételek között. Pillanatról pillanatra utazunk, és ezen az élményen túl vár még ránk, amikor a megéltek emlékekké válnak és várják, hogy törődjünk velük, hogy felidézzük őket, hogy inspirálódjunk általuk, és hogy, ha úgy látjuk, meg is írhassuk őket, például okulásképpen. Bárhol, mondjuk egy szobában ücsörögve vagy éppen egy réten a fűben heverészve is emlékezhetünk a velünk megtörtént dolgokra, de el is játszhatunk az éppen akkor valahonnan jövő afféle gondolatainkkal, hogy mi lenne ha... És, ha éppen nem akarunk megtörtént eseményekkel vagy lehetségesekkel „dolgozni”, el is képzelhetünk valamit, valami még egyedibbet, valami merészebbet, ha úgy tetszik. Ekkor talán még a fantázia sem szabhat határt. És, ha most eltekintünk az írás ránk gyakorolt sorsszerűségétől, az előre megírt sorsunktól, hogy valamiért írni kezdtünk, vagy, hogy életünk minden része szerepünk szerint eleve elrendelt, akkor talán a fantázia lehet az egyetlen valami, ami által bepillantást kaphatunk a szabad akaratba. Akkor most következzen egy általam kitalált történet, melynek minden szavát e misztikus fantázia íratta velem, főszerepben most is a természetvédelemmel.
Kilátó a jövőre
Mindketten a tájat nézték a kilátóból; tekintetük meredten révedt abba a messzeségbe, ahol már összemosódott a véges a végtelennel; majd egyszer csak Niki ránézett Lacira, aki közelebb húzódott hozzá. Szükségük volt egymásra, most, hogy Laci elvesztette édesanyját; Niki pedig vesztesként esett ki egy hosszú párkapcsolatból.
– Mondd Niki! Mi az élet, miért éljek? Van értelme bárminek? – nézett könnyes szemmel a nőre, akitől egy lassú pillantásban végződő mosolyt kapott.
– Persze, élni kell, nagy kiváltság a tapasztalás! Emlékszel még, amikor gyerekek voltunk és a régi, ennek a helyén álló fából készült kilátót vettük birtokba, ahogyan nyöszörgött minden lépésünknél? Ez az új vasszörny meg sem nyikkan, meg se kottyan neki, hogy megmásszák az emberek. A gyenge fából született ez az erős vas, és, ha szükséges, én ebből mindig tudok erőt meríteni. Tudod Laci, a létezés törékeny dolog, a bizonytalansága miatt, és, ha az életedre rövidként tekintesz, rögtön más lesz a nézőpontod is – mondta, majd megölelte Lacit.
Egy kis idő telt csak el, amikor egy anya érkezett a kislányával.
– Ó, anya! Nézd, ott lent vannak a fák, mi pedig itt fent! Anya nézd! Milyen messzire el lehet látni! Anya, anya, nézd ott messzire! Ott vannak azok a nagy házak, látom a lámpák fényét! – ujjongott a kislány, miközben anyja odáig volt lánya határtalan lelkesedésétől.
Alkonyat lévén már valóban látszódtak a város fényei; habár az ég felé törő panelházak tucatjainak ablakfényei már inkább elmaszatolódtak ezen a távolságon, minthogy tisztán kivehetők legyenek. Közben az esti pihenéshez készülő madarak hangjai adták tudtunkra, hogy a természet nappali műszakja lejárt, teret kell kapniuk az éjszakásoknak. Mindkettőjüket átjárták ezek a hangok, a fények, az illatok, belsőjük szépen összekapcsolódott a mindenséggel, majd a pár percnyi elmerülést Laci szakította félbe.
– Emlékszel még, hogy gyerekként nem láttuk a várost, még távcsővel sem?
– Emlékszem. Tudod, hogy elbontják a kilátót?
– Hogy mi? – váltott hirtelen dühösbe Laci.
– Lakópark épül és egy európai kutatóközpont is ide helyezi át a székhelyét, szóval a kilátó nem maradhat; útban van és jogokat is sért – mondta szenvtelenül Niki.
– És kivágják az erdőt? – kezdte felemelni hangját Laci.
– Persze, a mélyben mélygarázsok is épülnek. Ez ma a világ.
– Felháborító! Vagy csak engem szomorít el? – Laci dühébe kíváncsiság is vegyült.
– A legtöbb embernek tetszik az építkezés, munkahelyeket teremt. Meg, te is tudod, a mai generációnak egyébként sem számít a természet, nekik az a legjobb, ha a természet minél távolabb van; mert akkor a sok undorító állat legalább nem megy be a kertjükbe, lakásukba. Tudod, hogy ez van, én is tudom, mind tudjuk – mondta érzelemmentesen Niki.
– Mondjuk, az is igaz, hogy kellenek a munkahelyek, mert egyre többen vagyunk a bolygón. És minél többen, annál erősebbek a környezetvédelmi problémák, de annál több pénzt is lehet fordítani a megoldásukra. Szóval, ha nem tudunk kevesebben lenni, akkor a legjobb megoldás tényleg a több munkahelyből eredő több bevétel, amiből többet is lehet a környezetvédelemre vagy az emberi lét fenntarthatóságára költeni – vált hűvössé és kiegyensúlyozottá Laci.
– Így igaz. Az, hogy megszűnik ez az erdő, eltűnik ez a kilátó, környezetvédelmi érdekünk; nemcsak itt helyben, hanem globálisan is. Rövid távon és természetvédelmileg káros, de hosszú távon környezetvédelmileg hasznos, az emberi faj fennmaradásának záloga – magyarázta Niki és végre Laci is leszállt a felhők közül, ahonnan a problémákat sosem lehet tisztán látni.
Így Niki visszakapta azt a realista gyerekkori játszótársát, ahogyan mindig is ismerte. Egymásra néztek, Niki Lacira kacsintott; majd visszafordulva nézték a vadont, ami majd hamarosan megszűnik. A vegyes érzésektől szinte bénultan álltak, de mégis próbálták elhinni, hogy az ember mostanra már mindennél jobban törekszik a felelős döntésekre. Mielőtt még hazafelé vették volna az irányt, még egyszer bizakodóan néztek a város fényeire.