Sziasztok!
Változatosságképpen megosztok veletek egy újabb történetet, mely szintén a képzelet szüleménye. Jó olvasgatást kívánok! 
(a kép forrása: internet)
Jelenlét
A valóság szubjektív. A tükör hazudik. Jelen vagyunk-e saját életünkben? Csapongok ide-oda fejben, közben végignézek az utasokon. De vajon mit is látok? Talán ürességet. Süvítenek a turbinák, a lenyugvó nap világít át a gépen, a földön éppen most vált éjszakai módba a környezet. Hát igen, bőven este lesz, mire hazaérek a konferenciáról. Mozgolódnak néhányan. A gépen egyébként akadnak szabad helyek, mellettem is egy árválkodik éppen.
Úgy döntök, hogy kiengedem a hajam a csatok szorításából és becsukom a szemem, hogy egy kicsit elkalandozzak. Arra gondolok, hogy miért kellett elutaznom, miért kellett, hogy valahol személyesen is ott legyek. Hogy vajon miért divat még a „felesleges” utazás. Mivel mondok többet vagy másabbat, mintha a neten lenne egy ilyen meeting. Kissé ódivatúnak tartom ezt az állandó jövés-menést. Talán azért utazunk, mert kellenek az élmények. Akkor utazzunk! Éljünk át valami szépet! Elképzelem, ahogy a török riviérán szuperlassítva dobálom aranyszínű hajamat, hibátlan nedves bőrömre itt-ott éppen rászáradni készülnek a homokszemek. A nap süt, meleg és zsivaj van, a hullámok morajlása, a mediterrán illatok és a vágyakozó tekintetek szinte elszédítenek.
Aztán valami történik, mert kipukkan a sztori, pedig jól indult, igaz?
– Leülhetek? – türemkedik be egy kérdés az állítólagos valóságból
Egy körülbelül 20 és 40 közötti férfi áll kérdő arckifejezéssel mellettem. Szemrevalónak tűnik, habár, ha éppen 20 vagy pont 40, akkor nem annyira érdekelne, na de majd alakul, hátha.
– Foglalt, ne haragudjon! – válaszolok, majd kiegyenesedek az ülésben
– Óh. – nyög egy bizonytalant
– Ja nem, csak vicceltem, persze nyugodtan üljön le. – nevetek fel félhangosan
– Óh, rendben.
– Potyautas vagy? Esetleg gépeltérítő? – kérdezem tőle kacéran, mialatt bizonytalanul leül
– Nem.
– Melyik nem? – kérdezek vissza
– Egyik sem. – válaszol kissé kényszeredetten, majd felém fordul.
A készülőben lévő apró ráncaiból, a tekintetéből, az arcbőréből jósolva és persze, ha mindent egybe veszek, olyan harmincra saccolom.
– Hány éves vagy, ha már engedtem, hogy tegeződjünk? – kérdezek rá, mire próbál nyugodt maradni
– Miért nem úgy kérdezted, hogy mikor születtem? – aztán csend
– 28 vagyok. Az jó?
– Miért éppen 28? – kérdezek vissza, hiszen ez olyan jó játék, közben éppen nem robbanok fel a röhögéstől
– Akkor legyen 40! – válaszol gyorsan és most először jelenik meg egy játékos mosolyszerű valami a szája szegletében
– Inkább ne legyen. Maradjunk a 28-nál! – mondom határozottan
– Honnan jössz? Vagy hazafelé tartasz? – szinte faggatom, ha már elszúrta a tengerparti merengésemet
– Egyszerűbb, ha adok egy önéletrajzot! – mondja, majd előhúz a táskájából egy dossziét, kotorászik benne, végül úgy dönt, hogy az egészet odaadja.
„Hát jó, legyen” típusú arckifejezéssel átveszem tőle a doksit és elkezdem alaposan szemügyre venni
– Szóval Ádám?
– Az van benne, nem? – mosolyog határozottan
– A teremtés csúcsa? Mi történt, nézzük csak. Kiűztek a Paradicsomból? Ej, az a fránya kígyó… Nevetek hozzá.
– Ja, nagyon vicces…
Egy ideig még lapozgatom, aztán visszaadom, mert eléggé elfáradtam a nap végére, ez az egész meg csak még inkább rátett a fáradtságomra. Hátra hajtom a fejem és újból a tengerpartra kerülök. Éppen a homokra terített törülközőmre fekszem, mellettem egy ismerős férfi pörgeti a híreket a mobilján. Rám mosolyog, majd:
– Merre jártál, drágám?
– Csak úsztam egyet, szívem. – magam sem értem, hogy miért ezt válaszoltam
– Elmegyünk egyet fagyizni? – kérdezi
– Menjünk! – azzal kéz a kézben sétálva tűnik el sziluettünk a távolban
A repülőgép a leszálláshoz készülődik, ezért a légiutas-kísérő mindenkit ébreszt.
– Éva, jól aludtál? – mosolyog rám a friss ismerősöm
– Azt hiszem. De honnan tudod a nevem? – Nyílik a szemem kerekebbnél is kerekebbre
– Hát, ha én Ádám vagyok a Paradicsomból, akkor te lehetnél Éva! – kuncog halkan
Fejlődőképes, ez tetszik, de, hogy az álmomba miként került bele, azt végképp nem tudom.
– Ha leszálltunk, egy kávé? – kérdezi
– Legyen. – mosolygok rá.