Sziasztok!
Amíg várjuk a július 21-i éjszakai rovarászást, gondoltam, megosztok Veletek egy tanító jellegű novellát, melyből bármilyen tanulságot le lehet szűrni, ugyanis minden csak nézőpont kérdése. Noha az oldalam fő témája a természet megfigyelése és az emberek inspirációja, ebbe akár az ember természetének ábrázolásai is beletartozhatnak, mert valahol Mindannyian a természet részei vagyunk! Jó olvasást kívánok, lehetőleg hűvös helyen ebben a nagy melegben! (a kép forrása: internet)
Tanítás
Hogy mi az élet értelme? Nos, ez az a kérdés, ami mindenkiben megfogalmazódik legalább egyszer élete során. Feltettem ezt a kérdést a manapság egyre divatosabb mesterséges intelligenciának is és semmi olyat nem tudtam meg, amit ne tudtam volna már.
Az MI többek között azt mondta, hogy: „Mindazonáltal fontos megjegyezni, hogy az élet értelme egyéni és szubjektív tapasztalatokon alapul. Az emberi lét értelmére vonatkozó kérdés értéke a végső valósággal, az önazonossággal vagy a szenteltség érzésével egyeztethető össze. A válaszok sokfélesége és a viták széles köre teszi ezt a kérdést izgalmas és örök érvényű témává.”
Szóval itt van az ember huszonévesen – és most mindegy is, hogy férfi-e vagy éppen nő – és máris tudja, merre mennyi, csak végig kell csinálni, nem kell rájönnie semmire. Nőként mit is mondhatnék, mint, hogy a jövőt ekképpen leíró szavak mindenféle súly nélkül festik unalmassá az életről szóló vásznat. Ez egy lélektelen valami, de nem válasz. A válasz, az, hogy mindannyian üzenetet hagyni jöttünk.
Na, nem baj, most úgyis tekerek biciklivel a barátnőmhöz. Neki a legjobb. Amikor ezt mondom, mindig lázad, mert legbelül érzi, hogy a lelkében nincs nyugalom.
– Szia, aranyanyám! – szólok oda neki az ódon, téglaíves bejárat alatt, közben a falnak támasztom a fehér és rózsaszínben pompázó kiegészítőmet.
– Jaj, ne már. Teljesen levered a festéket. Már szóltak, hogy fessem le, mert ez már nem mehet így tovább. – mondja Iza aggodalmaskodva
– Hagyjad már. Mindig felülsz ennek a hájpolásnak, ez csak egy dolog.
– Persze, aztán még a végén kiraknak innen… – morog, miközben megöleljük egymást
– Dehogy. Egyébként meg én így szeretlek, ahogy vagy. Van pasid, meg munkád, meg tűrhető albérleted. – sorolom neki, amit egyszerre tud is, meg nem is
– Ja, albérlet, nem sokáig. – csak nem akarja elengedni a témát
– Aztán van még neked így ránézésre egy elviselhető egészséged, meg ugye, jó, ha tudod, hogy nem divat egészségesen meghalni, erre való a betegség például. – szépen lassan kezdek oktató fejszerkezetre váltani
– Meg körülvesz még egész évben az élhető időjárás, meg a tévécsatornák és közösségi média posztjainak százai, csak görgetned kell, a szemeid közben meg úgy mozognak, mintha álmodnál… – magyarázok neki folyamatosan
– Már megint kezded. Tudod, hogy milyen az életem? A képmutatás, a műmosolyok, az előítéleteket mellőző udvariasság hármasában élek. A tabukból épített hegyek völgyeiben már csak ritkán sejlik fel a nap szívet melengető fénye. Az a fény, amit fel lehetne úgyis címkézni, hogy az „egyetemes szeretet”. – osztása közben lépcsőzünk, én meg csak bólogatok
– Van kávéd? – kérdezek rá, ahogy éppen belépünk a lakásba
– Szinte tudtam, hogy megint azért jöttél át, hogy kiakassz. – mondja egy kis nevetésre hajló ívvel a szája szélén
– Címke, akkor csinálsz is egy kávét nekem? Te is ihatnál, úgy le vagy lassulva. – közben ujjal belefúrok az oldalába, amire hirtelen arrébb pattan, majd nekiáll lefőzni két adagot
– Na, mi az? Az okos kávégéped merre van? – érdeklődök
– Szervízben. Valami kattogott benne.
– A te agyad kattog. Itt nálatok mindenhol a divat és az ódivat keveredik. – húzom az agyát tovább
– Fogadjunk, hogy igaz burkoltan, de már megint az Istivel jössz? Nem tudod elengedni azt a témát, hogy a párom 20 évvel idősebb. És akkor mi van? – vonogatja a vállát, közben meg talán csak magának magyarázkodik
– Most tutira te hoztad fel. Na, mindegy. Akkor este megyünk abba a buliba, amit még két hete megbeszéltünk, igaz? – érdeklődök
– Hát nem is tudom. Engem zavar az a sok huszonéves óvodás, ami a mai viszonyokat illeti.
– Nem kell viszonyba bonyolódni. Nem baj, majd mi leszünk az óvónénik. – szellemeskedek
– Te meg a szóvicceid… – kortyolunk bele az éppen elkészült kávéba
– Köszi a kávét! Hú, lépnem kell. Ma is tanítottuk egymást, igaz!? – mosolyogva pörgetek a mobilomban, majd gyors léptekkel lépek ki a lépcsőházba, hogy hamarosan egy másik barátnőt is helyzetbe hozhassak.