Az oltások hatástalanságára vonatkozó állításoktól kezdve a manipulált képeken át a politikusok szavainak szándékos félremagyarázásáig a közösségi média gyakran hemzseg a félretájékoztatástól. De az úgynevezett „álhírek” korántsem számítanak újdonságnak, sőt, valójában semmi újat nem jelentenek – áll egy nemrég megjelent tanulmányban. A kutatók azzal érvelnek, hogy a félretájékoztatás a biológiai rendszerek – a baktériumoktól a madarakon át az emberi társadalmakig – velejárója és elkerülhetetlen tulajdonsága.

Mindenhol jelen van a félretájékoztatás

A társas kommunikáció kulcsfontosságú része a társadalmi evolúciónak és a kollektív viselkedésnek. Ez az, ahogyan egy élőlény megismeri közvetlen környezetét anélkül, hogy kockázatos, próba-szerencse módszerekkel kellene szembenéznie, vagy ahogyan egy baktérium összehangolja viselkedését szomszédaival a kollektív védekezés megindítása érdekében.

Az az elképzelés, hogy az élőlények a társas kapcsolatokon keresztül szerzett információkból profitálnak, a társas evolúció és a kollektív viselkedés megértésének egyik sarokköve. Míg a világról való tanulás társas kapcsolatokon keresztül számos előnnyel járhat, ezek a kapcsolatok a félretájékoztatás csatornáiként is szolgálhatnak. Az emberi társadalmi rendszerekben a félretájékoztatás vizsgálata gyorsan terjed, a félretájékoztatás biológiai eredetéről alkotott ismereteink azonban meglepően korlátozottak.

Ezért a kutatócsapat több évtizednyi empirikus és elméleti tanulmányt tekintett át a biológiai rendszerekben előforduló félretájékoztatással kapcsolatban, hogy lássa, hol és miként is történik ez a természetben. Számos példát találtak. Például egy madár téves riasztást ad, mely miatt az egész csapat elmenekül, vagy egy állatpopuláció elavult vándorlási útvonalakat másol, sőt, akár megtévesztő jelzéseket is használnak például a baktériumok.

A különböző rendszerekben a félretájékoztatás meghatározása és mérése érdekében a tanulmány szerzői matematikai modelleket fejlesztettek ki, hogy bármely fajnál megvizsgálhassák. Ez lehetővé teszi a tudósok számára, hogy megértsék, mennyire pontosak egy élőlény meglévő hiedelmei, és hogy a más élőlényektől származó információk milyen mértékben változtatják meg ezeket. A modellekkel végzett munka arra a következtetésre vezetett, hogy a félretájékoztatás minden biológiai kommunikáció alapvető jellemzője, nem pedig hiba, kudarc vagy patológikus állapot.

„A társadalmilag terjedő félretájékoztatás valószínűleg a biológiai kommunikáció mindenütt jelenlévő jellemzője, ezért a társadalmi, ökológiai és evolúciós rendszerek alapvető részének kell tekinteni, nem pedig olyan patológikus állapotnak, amely valahogy elkülönül e rendszerek normális működésétől” – magyarázzák a szerzők.

Új módszerek a félretájékoztatás kezelésére?

Miután létrehozták modelljüket, a kutatók most arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy ez a tudás hogyan segíthet nekünk a félretájékoztatás valós kérdésekre gyakorolt hatásának vizsgálatában. Például hogyan befolyásolja a félretájékoztatás az állatpopulációk túlélését? És találhatunk-e egyetemes törvényeket annak megfékezésére, akár halrajokban, akár a közösségi média platformjain terjedő tűzvészként? A válaszok segíthetnek stratégiák kidolgozásában a félretájékoztatás megfékezésére mind az emberi, mind a biológiai rendszerekben.

Legutóbb az élettel foglalkoztam, akkor most jöjjön a halál, az elmúlás, és az, amely talán a hátrahagyottaknak marad. Amikor már elhangzott az utolsó szavunk, a még élő szerveink donorként használhatóak (feltéve, ha úgy rendelkeztünk), vagy akár élettelen testünket fel is ajánlhatjuk orvosi, kutatási célokra (ezekről korábbi írásaimból tájékozódhattok). Sajnos vagy nem sajnos, de nagyon úgy fest, hogy a test halála egy végleges „állapot”, legalábbis a múló idő nézőpontjába merítve biztosan. És egyesek szerint talán a reinkarnáció sem hozza azt a megnyugtató érzést, hogy az „élet” örök. Határ Győző Kossuth-díjas magyar író – és többek között – filozófus szinte minden könyvében foglalkozott a buddhizmussal, melyet – például Schopenhauerrel és Nietzschével egyetértően – minden alkalommal a legnagyobb tisztelettel tett. Azonban kritikaképpen a szamszáráról és a karmáról szóló tanítást az alaptanítással összeegyeztethetetlennek tartotta. Szerinte ugyanis, ha Buddha elveti az egot, a test halálával az nem születhet újjá, hiszen a lélekhit negligálásával a reinkarnáció, az „újratestetöltés” egyszerűen inkompatibilis.

De maradjunk a testnél. Szóval valami „fura” módon gondolkodnak bizonyos „fejlett” társadalmakban, ugyanis a hamvasztás után különféle és csöppet sem hagyományos módon tartják magukhoz közel szeretteiket.

Ahogyan a témát felvezetik, a következőket állítják: „A hagyományos temetés és hamvasztás környezeti terhelésekkel jár, mivel vegyi anyagokat juttat a talajba, vagy üvegházhatású gázokat a levegőbe, de számos más temetési lehetőség is azt mutatja, hogy a halál igenis lehet környezetbarát.”

Az egyik leggyorsabban terjedő ilyen az emberi komposztálás. Az emberi komposztálás, más néven „terramáció”, azzal kezdődik, hogy a testet egy lezárt tartályba helyezik biológiailag lebomló anyaggal, például szalmával vagy faforgáccsal. A testben lévő mikrobák lebontják a maradványokat, és körülbelül 1-2 hónap alatt tápanyagban gazdag talajjá alakítják azokat. A folyamat során körülbelül 0.8 köbméter föld keletkezik, amelyet körülbelül egy hónapig szárítanak, majd ezután adományozhatnak például természetvédelmi területekre, vagy visszaadhatják az elhunyt túlélőinek, akik dönthetnek úgy is, hogy kertjükben például új fa ültetésekor használják fel. 2019-ben Washington lett az első állam, amely legalizálta az emberi komposztálást, és eddig a folyamat 6 államban legális.

Aztán ott van a vízben történő hamvasztás, más néven „lúgos hidrolízis”, egy másik temetési lehetőség, amely a környezeti fenntarthatóságra összpontosít.

Ne feledkezzünk el az úgynevezett „zöld temetésről” sem. A balzsamozás során a testet olyan vegyszerekkel kezelik, amelyek lassítják a bomlást. Ez időt adhat a szeretteinknek, hogy a temetés előtt megtekinthessék a holttestet, mely segíthet a gyászolóknak a gyász folyamatában. De például a floridai Eternal Reefs jótékonysági szervezet a hamvakat cementtel keveri össze, majd a keverékből „zátonygolyót” alkot – amely miután az óceán fenekére süllyed, otthont ad a koralloknak és más tengeri élőlényeknek.

A jövőben számos cég fog hamvakat tűzijátékokba beépíteni, amelyeket az elhunyt életének megünneplésére lehetne használni, és legalább egy közülük – az And Vinyly az Egyesült Királyságban – bakelitlemezekre nyomtatja őket, amelyeken lejátszhatók az elhunyt kedvenc dalai, vagy akár beszédfelvételei is. Hogy a szeretteinket a közelben tarthassuk, számtalan cég ékszereket készít a hamvakból, de ha valóban meg akarunk győződni arról, hogy az elhunyt mindig velünk marad, akkor a rituális tetoválás elkészítése előtt keverhetnek a hamvakból egy keveset a tintába.

A texasi Celestis cég eközben segít elküldeni szeretteink hamvait az űrbe – a „Star Trek” alkotója, Gene Roddenberry és a NASA tudósa, Eugene Shoemaker két olyan nevezetes személyiség, akiknek hamvait a Celestis űrrepülésein is felhasználták.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy az amerikai temetkezési ipar egyértelműen jelentős átmenetet él – ma az amerikaiak több mint felét hamvasztják el haláluk után, szemben az 1960-as kevesebb, mint 4%-kal, nagyrészt a hagyományos temetkezések pénzügyi és környezeti költségei miatt.

Mindenesetre a létezés maga a lüktetés, a pulzálás, mely – ha eljön az utolsó szívdobbanás – megáll és különbség híján eggyé válunk a porral. De még lesz egy utolsó táncunk, mint életünk utolsó cselekedete, és egyben arra kényszerítve a Halál megszemélyesítőjét, hogy – mintegy – tanúskodjon az életünkről és történetünkről. A halál pillanata egy kulturális kapcsolat is egyben, egy nem megbecsülhető pillanatokban mérhető összhangja az eltelt életünk ellenálló képességének és minket az őseinkhez kapcsoló spiritualitásnak.

Régóta komoly kihívást jelent pontosan meghatározni, hogy mit is értünk „élet” alatt, beleértve annak minden változatos formáját. Erwin Schrödinger fizikus 1944-ben írt egy könyvet „Mi az élet?” címmel. Több mint 80 évvel később, a biológiai tudományban elért összes előrelépés (beleértve a DNS szerkezetének felfedezését is) ellenére még mindig nincs szilárd válaszunk.

A számos javasolt definíció egyike sem nyert széles körű elfogadást, de úgy tűnik, szinte minden kutatónak van kedvence ezen a területen. Ryo Harada, a Dalhousie Egyetem munkatársa és kollégái nemrégiben felfedeztek egy mikroorganizmust, amelynek genomja olyan kicsi, hogy lényegében csak a saját replikációjához szükséges géneket tartalmazza. Szóval ez a felfedezés is csak tovább bonyolítja a helyzetet.

A szóban forgó archea (Sukunaarchaeum mirabile) egy másik élőlényben él, és úgy tűnik, hogy ez a „valami” a vírus és a baktérium között található. A hagyományos szótári definíció szerint az „élet” anyagcserét, növekedést, replikációt és a környezethez való alkalmazkodást igényel. A legtöbb tudós ezért nem tekinti élőnek a vírusokat, mivel nem képesek önállóan szaporodni és növekedni, valamint nincs anyagcseréjük. Mégis rendelkeznek egy genetikai mechanizmussal, amely lehetővé teszi számukra a szaporodást egy élő sejt segítségével.

A paraziták sem tudnak szaporodni gazdaszervezet nélkül, de senki sem mondaná azt, hogy egy állat, például egy galandféreg, nem él. Szigorúan véve a vírusok csak az idő egy részében és bizonyos körülmények között felelnek meg az élet hagyományos kritériumainak. Még zavaróbb, hogy a vírusok baktériumokból fejlődhettek ki, amelyek egyértelműen élőlények. Tehát ez egy olyan eset, amikor egy élő szervezet evolúciós nyomás hatására élettelen állapotba változott át? Ha igen, hol húznánk meg a határt az élő és az élettelen között? Inkább egy folytonosságról van szó, mint inkább egyértelmű választóvonalról, amire sokan számítanánk?

Mivel az asztrobiológusok nemcsak az általunk ismert életről gondolkodnak, hanem arról az életről is, amit világunkon kívül találhatunk, néhányan közülük a NASA által javasolt tág életdefiníció felé hajlottak: „Egy önfenntartó kémiai rendszer, amely képes a darwini evolúcióra.” De mennyire hasznos ez valójában a bolygókutató küldetéseken dolgozó tudósok számára? Képzeljünk el egy űrhajóst vagy egy űrjárművet, mint amilyen egy rover egy idegen bolygón, akit vagy amelyet az élet keresésével bíztak meg. Tényleg várniuk kellene addig, amíg megfigyelhetik a darwini evolúciót, mely több generációnyi időbe is telhet? És miért kell ennek darwini evolúciónak lennie? Egy olyan világban, ahol „dizájner babákról” beszélünk, könnyen elképzelhetünk olyan új életformákat, amelyek Lamarck-féle evolúción mennének keresztül, továbbadva a szerzett tulajdonságokat, ahelyett, hogy csak a természetes szelekciónak köszönhetően fejlődnének. Nem lennének élőlényeknek tekinthetők ők is?

Mint általában, az ilyen kérdések mérlegelésekor is sajnos korlátozott tudásunk akadályoz minket. Még mindig a megfigyelhető tulajdonságok alapján próbáljuk meghatározni az életet, ahogyan a 19. századi tudósok a vizet 0 °C-on megfagyó és 100 °C-on forrásban lévő folyadékként definiálták. Csak a molekuláris elmélet felfedezésével jutottak el a víz H₂O-ként való leírásához.

Ott van még az N=1 probléma is. Hogyan várhatjuk el, hogy jó életdefiníciót kapjunk, ha csak egyetlen példánk van: a földi élet. Még a sokszínűsége ellenére is biztosak lehetünk abban, hogy a földi élet az Univerzum összes életére jellemző? Valóban kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy mi vagyunk a különcök?

Talán részben nyelvészeti kérdésről van szó. Nyelvtani szempontból az „élet” főnév. De biológiai értelemben inkább ige – inkább folyamat, mint dolog. Az élet meghatározása olyan, mint a szél meghatározása, amely a mozgó levegőt írja le – inkább létállapot, mint egy konkrét tárgy. A szél molekulái ugyanazok, mint a levegő molekulái, de dinamikus állapotuk az, ami meghatározza őket. Talán filozófusokhoz kellene fordulnunk. Carol Cleland, a boulderi Colorado Egyetem filozófusa szerint az élet egyetlen, elfogadott definíciójának hiánya az élő rendszerek átfogó elméletének hiányából ered. Amikor más világokon keressük az életet, az anomáliákra kell összpontosítanunk, amelyek egyes esetekben élőnek bizonyulhatnak. Ez megfelelő keresési stratégiának tűnik, különösen akkor, ha az általunk nem ismert életet keressük. Ellenkező esetben, ha a keresési paramétereink túl szűkre vannak hangolva ahhoz, hogy csak az ismerős és földi életformákat keressék, a földönkívüli élet túl furcsa lehet ahhoz, hogy felismerjük.

Ezen dilemmák ellenére vannak bizonyos tulajdonságok, amelyeket minden élőlénytől elvárhatunk. Kell lennie valamilyen határnak és egyensúlyhiánynak a szervezet és külső környezete között (ha nincs különbség közted és a körülötted lévő por között, akkor valószínűleg halott vagy). Kell lennie valamilyen külső energiafelvételnek a szervezeten belüli munkavégzéshez. És végül, a szervezetnek képesnek kell lennie önmagát reprodukálni.

Ez az utolsó kritérium lehet a legfontosabb. De ez egy másik kényes kérdést is felvet: Vajon „élőnek” neveznénk egy gépet, ha képes egy másik gépet (akár hasonlót, akár különbözőt) összeállítani nyersanyagokból, és továbbadni a gyártási folyamat ismétléséhez szükséges utasításokat? Vagy ezt a kifejezést csak azokra a biológiai életformákra kellene fenntartanunk, akik ezeket az önreplikáló gépeket tervezték, még akkor is, ha a tervezők már nem élnek?

Ahogy az űrbe tartunk, származási bolygónkon túlra, ilyen rejtélyekkel fogunk szembesülni, ahogy a mesterséges intelligencia megjelenése is (néha kellemetlen) kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy mit értünk érzékelés, sőt tudatosság alatt. Jelenleg nincsenek jó válaszaink. De legalább elkezdtünk kifinomultabban gondolkodni a lehetőségekről.

2025 izgalmas fejleményeket hozott az entomológiában, de milyen trendekre számíthatunk jövőre? A rovartanban 2024 elég izgalmas esztendő volt szerte a világon: amíg New York városa totális háborút hirdetett a pöttyös lámpahordó-kabóca (Lycorma delicatula) ellen, és arra buzdította a lakosokat, hogy szinte első látásra tapossák el őket, addig Ausztrália bevezetett egy tűzhangya-megelőző programot, amely egyelőre nem halad túl jól. Érdekesség tavalyról, hogy Amerikában 1803 óta először jöttek elő hatalmas számban a talajból a 13, illetve 17 évenként előbújó Magicicada nembe tartozó fajok egyedei.

2025 sem szűkölködött meglepetésekben. A helyváltoztatásra képes fajok még nagyobb ütemben vándoroltak, bizonyos helyeken akár végleg el is tűntek, miközben más régiókban jelentős hódításokba kezdtek. A természetvédelmi erőfeszítésektől a kártevőirtásig következzen hét trend a rovartanban, amelyeket érdemes 2026-ban is figyelemmel kísérni.

A rovarfajok populációinak csökkenése

A rovarfajok populációi évtizedek óta csökkennek, és úgy tűnik, 2025 sem az az év volt, amikor megfordítjuk ezt a tendenciát. 156 folyóirat és weboldal szisztematikus áttekintése során a kutatók megerősítették, hogy a rovarok pusztulása összetett probléma, amelyet az ember okoz a

• klímaváltozás;
• az élőhelyvesztés;
• az intenzív mezőgazdaság;
• a növényvédőszer-használat;
• és a szennyezés révén.

A számok lesújtóak. A rovarok pusztulásáról szóló, főként Európából és Észak- Amerikából származó jelentések azt mutatják, hogy a mérsékelt égövi országokban a fajok 40%-a következő évtizedekben a kihalással nézhet szembe. Bár a vizsgálat nem igazán újdonság, rávilágít a természetvédelmi erőfeszítések, például az élőhelyvédelem, a fenntartható termőföldgazdálkodás és a fajspecifikus kezdeményezések fontosságára.

Kép: Lajtár Lili

A beporzók védelme

Nem minden szól a borúlátásról vagy akár a végítéletről. Nézzük csak meg Szlovéniát, az egyik szomszédos országot, ahol 11 ezer szenvedélyes méhész él. 2011-ben a Szlovén Méhészek Szövetsége sikeresen elérte a méhekre mérgező neonikotinoid növényvédő szerek használatának betiltását – ami nemcsak a haszonállatként tartott méhek, hanem más, ökológiai szempontból sokkal fontosabb beporzók számára is siker.

2018-ra elindították a Méhek Világnapját, hogy felhívják a világközönség figyelmét a méhek és más beporzók fontos szerepére az élelmezésbiztonság biztosításában és a biológiai sokféleség megőrzésében. A Szlovén Méhészek Szövetsége jól bizonyítja, hogy a kis, elkötelezett közösségek is képesek változást elérni.

Az MI által működtetett kártevőirtás

A mesterséges intelligencia (MI) ma már jószerivel mindenhol jelen van, és már néhány valós problémát is sikerrel old meg az entomológiában. Vegyük például a növényi kártevőket. A kártevők évente a világ élelmiszer-termésének 20-40%-át pusztítják el, és ha ez nem lenne elég, a lehetséges védekezést megnehezítve sajnos sok esetben még azt sem tudjuk, kik is éppen a tettesek valójában. Mindez már részben megváltozott az MI segítségével, egy IoT (dolgok internetje) csapda képes befogni a kártevőket, miután az MI-algoritmusok nagyobb pontossággal tudják beazonosítani a kártevőt, mint egy ember valaha is képes lenne. És ez csupán egyetlen alkalmazási területe a fejlődő technológiának.

A dezinformáció elleni küzdelem

„Maga a tudomány soha nem pártos, de mindig politikai (…) mert maga a tudás hatalom, és a hatalom politikai” – mondta Shawn Otto tudományos író és szerző az Entomology 2024 konferencián tartott előadásában. Az entomológia gyakran összetett kihívásokkal és fejlett technológiákkal foglalkozik, amelyeket a nyilvánosság könnyen félreérthet, vagy a rosszindulatú szereplők félreértelmezhetnek.

Otto arra sürgette a tudósokat, hogy hatékonyabban kommunikáljanak nemcsak azáltal, hogy elmondják az embereknek, amit tudnak, hanem azzal is, hogy elmagyarázzák, miként tudják. Más szóval magyarázzák el, hogyan működik a tudomány.

Kép: Lajtár Lili

A rovarok viselkedési kódjának megfejtése

Hogyan táplálkoznak, szaporodnak és kommunikálnak a rovarok? Viselkedésük megértése létfontosságú a kártevőirtás, a betegségek elleni védekezés és a rovarvédelem szempontjából, ezen tudományterület szerencsére terület virágzik. Azok a kutatók, akik az irodalmi keresésekből, a finanszírozási adatbázisokból és az Amerikai Rovartani Társaság előadásaiból származó adatokat vizsgálták, megerősítették, hogy a terület egyre jobban nő, sőt mára már az entomológiai terület szerves részének is tekintik. De ez még nem minden. A genetikai eszközök és a génszerkesztés terén elért legújabb fejlesztések lehetővé teszik a tudósok számára, hogy molekuláris szinten vizsgálják a rovarok viselkedését. Tekintettel a rovarok lenyűgöző sokféleségére és számos területre gyakorolt hatásukra, várható, hogy ez a terület hihetetlen felfedezéseket fog feltárni az elkövetkező években.

A növényi rezisztencia visszatér

A vértetű (Eriosoma lanigerum) imádja az almát. Annyira, hogy Reginald Painter az 1950-es években úttörő szerepet játszott a gazdanövény-rezisztencia kifejlesztésében, hogy leküzdje ezeket a kártevőket. Azóta több mint 500 ízeltlábú növényevőkkel szemben rezisztens növénygenotípust fejlesztettek ki.

Most az olyan területeken elért fejlesztések, mint a biotechnológia, a molekuláris nemesítés, az analitikai eszközök és az omika technikák, új ismereteket nyújtanak arról, hogyan lépnek kölcsönhatásba a növények és az ízeltlábú növényevők. Ahogy ezek az eszközök folyamatosan fejlődnek, várható, hogy a növényi rezisztencia az integrált kártevőirtási (IPM) programok kulcsfontosságú részévé válik.

Kártevők és növényi kórokozók elleni küzdelem

A természetesen sok jó tulajdonságuk mellett a rovarok betegségeket is hordoznak, felelősek a növényi vírusok, valamint a bakteriális és gombás kórokozók terjesztéséért is, amelyek pusztítják a növényeket és veszélyeztetik a globális élelmiszerbiztonságot. Szerencsére az új felfedezések fényt derítenek ezekre a növényevő kártevőkre. Az egyik kulcsfontosságú fejlesztési terület a rovarok gazdanövények kihasználásakor működő molekuláris mechanizmusok feltárása, és mivel a vektorok főbb csoportjain belül számos faj genomszekvenciái már elérhetők, a terület hihetetlen előrelépéseket ér el.

Szót ejtettünk a szenvedélyes szlovén méhészközösségtől kezdve a növényvédelmet forradalmasító élvonalbeli genomikai technikákig. A jó hír, hogy mindenkinek van helye a rovartan hatalmas világában, hiszen akár beporzóbarát kertet épít az ember, akár karriert ezen a növekvő területen, egyben minden egyes fajtársáért és nem utolsósorban az egész élővilágért is tesz.

Forrás: National Geographic Magyarország

A holttestek tudományos-oktatási célú felhasználása nagy segítség az egészségügy számára, ám a terület sokszor szürke zónában mozog. Jogi értelemben a testadományozás alatt hagyatékot értünk: egy élő személy halála után „ráhagyja” a testét egy anatómiai intézetre, egy orvosi egyetemre orvostanhallgatók képzése vagy más egészségügyi szakmák és orvosok továbbképzése céljából. Az adományozás másik aspektusa, hogy az USA-ban például az elhunyt ingyenes hamvasztást kap az adományért, azaz a testéért cserébe, így a hozzátartozókat a halál utáni „használat” után nem terheli halottjuk temetési költsége.

Ráadásul további haszna is van a gyakorlatnak, hiszen a tudomány nézőpontjából vizsgálva kijelenthető, hogy az orvosi oktatás nem nélkülözheti az emberi test boncolását és az ezzel kapcsolatos sebészeti képzést, mint a pacemakerek felszerelésének módját, a transzplantációkat vagy más beavatkozásokat. Ugyanakkor fontos, hogy minden testadományozásban érintett fél tiszteletben tartsa az adományozók örökségét, gondosan tájékoztassa őket, és átláthatóvá tegye a dokumentációt.

2017-ben az USA-ban – éppen az adományozás körül joggal elvárható profizmus miatt – tömegeket hökkentett meg a Reuters testközvetítőkről szóló tényfeltáró cikksorozata, alapjaiban rendítve meg a testadományozásba vetett bizalmat. Hiszen altruista (önzetlen) szemlélettől vezérelve minden évben amerikaiak ezrei adományozzák testüket abban a jóhiszeműségben, hogy támogatják az orvostudományt és az oktatást. Még ha akaratlanul is, de ők, mint testdonorok támogatják a testrészek kereskedelmét egy nagyrészt szabályozatlan piacon. Legalábbis erre a következtetésre jutott Brian Grow és John Shiffman szerzők, akiket oknyomozó munkájuk elismeréseként díjban is részesítettek.

Mi történik az eladományozott testtel?

Továbbra sem világos, hogy valójában mekkora a kereslet a „kereskedelmi” szolgáltatások iránt. Alapesetben a testadományokat az egyetemi oktatás anatómiai kurzusaira fordítják, az orvostanhallgatók az úgynevezett boncolási tanfolyamon keresztül vezetve boncolják a testet. Aprólékosan ügyelnek arra, hogy az adományozott holttesthez tartozó összes testrész együtt maradjon. Hamvasztás után aztán eltemetik őket – például annak az egyetemi városnak a temetőjében, amelyhez az adott anatómiai intézet tartozik. Ugyanakkor olyan orvosi egyetemek is léteznek, amelyeket magánszolgáltatók működtetnek, és sok esetben nem tudnak ilyen bonyolult boncolási kurzusokat kínálni hallgatóiknak. Ezek az intézmények megpróbálják másképpen teljesíteni az anatómiai tantervet.

Kép: Lajtár Lili

Azonban még mindig nem ők a testközvetítő cégek fő ügyfelei, inkább olyan intézményekről és vállalatokról van szó, amelyek tanfolyamokat szerveznek a sebészeti tárgyak szakembereinek képzésére és továbbképzésére. Más esetek is léteznek, mint a csak az orvosi céllal történő kereskedelem. A horrorisztikusra tetovált testrészek is megjelentek a forgalomban, melyek tovább feszítik a téma morális kereteit, amikor például egy kidíszített fej 3 ezer dollárt is érhet.

Mi a helyzet Európában?

Természetesen Európában – és ez alól hazánk sem kivétel – is ismertek olyan esetek, amikor az elhunytak teste kereskedők áruját képezte. Spanyolországban elvileg az oktatási központokban használt testeket csak az érdekelt fél, hozzátartozóik vagy az adminisztráció adományozhatja a tudomány számára, és mindig ingyenesen. A legtöbb szakértő úgy értelmezi, hogy a holttestek használatát a szervkivonásról és -átültetésről szóló 30/1979. sz. törvény szabályozza, amely garantálja az önzetlenséget a halál utáni adományozás során, ezért minden adományozásnak önkéntesnek és ingyenesnek kell lennie, így illegális az adományozott szervek kereskedelme. A 2024-ben letartóztatásokhoz is vezető valenciai esetben átlagosan 1200 euróért kerültek eladásra a holttestek.

Hazánkban a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény szerint:

(1) Aki emberi gént, sejtet, ivarsejtet, embriót, szervet, szövetet, halott testét vagy annak részét, illetve halott magzatot jogellenesen megszerez, vagyoni haszonszerzés végett forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A téma tovább gördíthető a tudományon túlra is, hiszen összefüggésekre lehet rávilágítani az emberrablások és szervkereskedelem kapcsolatában is. A bizonyított emberrablások száma az EU-ban 10-12 ezer között mozog, de a valós és ugyanakkor óvatos becslések szerint is megközelíti az évi 100 ezer főt, világviszonylatban pedig a 800 ezret. A szervkereskedelem számára leginkább a vese, valamint a májrészek a legkeresettebbek. Amikor komoly fizetéssel kecsegtető nyugat-európai munka során a munkavállalótól elveszik az okmányait és különféle cselekedetek megtételére kényszerítik, akkor megfosztják alapvető emberi jogaitól, mely jogot az ENSZ következőképpen foglal össze:

„Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 1. cikke kinyilvánítja, hogy minden emberi lény szabadon születik, és egyenlő méltósága és joga van. Az emberi méltósághoz való jognak két funkciója van. Egyrészt azt fejezi ki, hogy van egy abszolút határ, amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma nem terjedhet túl, vagyis az autonómiának, az egyéni önrendelkezésnek egy mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva az ember alany maradhat, és nem válik eszközzé vagy tárggyá. A méltósághoz való jog másik funkciója az egyenlőség biztosítása.”

Az, hogy valójában halott emberek testének vagy testrészeinek kereskedelméről beszélünk vagy szervkereskedelemről, az elkövetők voltát tekintve egy és ugyanaz, hiszen mindkettőt szervezett bűnözői csoportok irányítják. Amíg a világban sok helyen tapasztalható „szürke” jogi szabályozás kifehérítése és a jobb nyomon követhetőség, ellenőrizhetőség jelentős módon javíthat az adományozott testrészek megfelelő helyre juttatásában, addig a szervkereskedelemnek, mint bűncselekménynek még pusztán a felismerése is kihívásokat jelenthet.

Forrás: National Geographic Magyarország