Perhaps I could also give this title to my interview with Dr. Javier Almunia, who is the director of Loro Parque in Tenerife and doctor of marine sciences. He is a man who devotes all his attention and time to wildlife. Of course, the work of the park goes far beyond the possibilities offered by the island, in addition to the orcas or the parrots, this report will also discuss if we can rightly be afraid of climate change.

              

Lili Lajtár (LL): What is the biggest difficulty in creating a zoo?

Javier Almunia (JA): Currently the biggest difficulty in creating a zoo is the opposition from the anti-zoo groups that have created a bad reputation for zoos based in smear campaigns and biased information. Paradoxically, where the zoological gardens and aquariums are most needed to counter fight the global biodiversity crisis caused by the sixth mass extinction, when the global conservation organizations as IUCN or the Convention for Biological Diversity acknowledge the importance of ex situ conservation, when the experience and knowledge from zoo staff is most valuable, the animal rights organization are opposing the creation of zoos and aquariums.

LL: What is the most important thing, a zoo should pay attention to?

JA: In order to become an effective conservation tool, a zoo must focus in maximizing its conservation and research potential, while promoting environmental awareness and ensuring the maximum welfare of its animals. Since 1992 the World Association of Zoos and Aquariums (WAZA) set a clear heading for the zoos in order to help solve the environmental crisis, in the last decades it has become clear that this must be the main role of any zoo and aquarium. But this orientation will not be possible if the zoo do not guarantees the maximum welfare for all the animals.

LL: During the 50 years of Loro Parque's existence, what changes have been observed in relation to global warming?

JA: From its very conception Loro Parque was created as an animal embassy, a place to promote the protection of the nature. 50 years ago the very concept of global warming was not considered as one of the biggest problems for the biodiversity. During the 70s and 80s biodiversity loss was mainly produced by pollution and deforestation, and that was where the conservation actions promoted by Loro Parque were focusing. This situation has evolved and the global warming has become one of the biggest concerns globally in the last 20 years. When that happened Loro Parque started to promote the production of green energy, investing on its first solar power plant in 1999. Since then the renewable production of Loro Parque has grown to currently cover 100% of the energy consumption from its own solar and wild power plants, being the first zoological park worldwide reaching zero emissions by producing its own energy.

LL: How to save a species, that is on the brink of extinction?

JA: Saving a species on the brink of extinction is an extremely complicated question. First of all is necessary to determine the causes of the population decline and analyze if it is possible to correct of eliminate the threats and recover the population before is too late. Once the situation has been properly assessed it is necessary to plan carefully all the activities aimed to reduce threats and increase the population size, that can be done in multiple ways depending on each situation: habitat recovery, protected areas, breeding and reintroduction, environmental awareness, etc. Once the planing phase has been concluded it is necessary to implement all the necessary measures on the field, engaging the local population as much as possible to ensure success and long term capacity. After the implementation phase it is important to communicate the results, no matter if the final outcome is successful or not, any information will be useful for future conservation actions. And finally it is necessary to network with other organization and stakeholders to spread the outcomes of the conservation action. This process sometimes can take decades before the population recovers and the species is downgraded from the IUCN’s Red List.

LL: How can the decreasing natural habitats of species on the brink of extinction be protected?

JA: Habitat protection and recovery is one of the main tools in biodiversity conservation. The usual actions to preserve habitat are related with protected areas, that can be of different levels depending on the restrictions imposed to the use of the habitat. The conservation of important habitat can be driven from the administration and governments (top-down approach) or it can be also driven from the landowners or local communities (down-top approach). Both strategies have advantages and disadvantages and can be used alternatively or even coexist, but that should be analyzed for every specific conservation project. Apart from the use of protected areas, the habitat can be also protected with legislation and law enforcement, for example in the case of logging authorizations. In some cases religion or tribal regulations can be also very helpful to protect habitat loss.

LL: How does climate change and human activity affect aquatic creatures (e.g. orcas) and their environment? How can their effects be reduced or eliminated?

JA: Climatic change is going to affect dramatically to the marine ecosystems. The temperature rise is going to affect the primary production and consequently the whole trophic chain, but it will also promote deoxygenation of extense ocean regions that will reduce dramatically the amount of fish. There are also projections that predict a general reduction on the size of fish due to the raise in temperature and the metabolic effect on each individual fish. The temperate and cold regions (where orcas use to live) will be also constrained, reducing the available habitat for the marine mammals. And there are also predictions about changes in the ocean circulation even though the models are not precise enough to understand how that will affect the ecosystems exploited by the orcas. In conclusion orcas will be forced to adapt intense changes in the ecosystem and most probably migrate north to find severely reduced fish and marine mammal stocks to feed on. The only effective way to reduce this effects is reduce the CO₂ emissions as soon as possible and work to find viable ways to remove CO₂ from the atmosphere in the future.

LL: How can people be encouraged to love and respect nature?

JA: This is a very difficult question and may of us would love to have the answer. In 1972 the first Earth Summit in Stockholm identified the global environmental crisis for the first time and postulated that the only way to avoid this crisis would be to change people’s behavior on a global scale. I think this analysis still valid today, but we have failed to promote this change. The zoos and aquariums work to promote this global change through environmental education and awareness. The experts on Stockholm’s summit identified that environmental education would be the best way to achieve this change, and we should continue promoting this love and respect to achieve it.

LL: Which species have the smallest population in the wild, which can be found in Loro Parque for species conservation?

JA: Loro Parque breeds regularly the Blue-Throated Macaw (Ara glaucogularis) a species that is estimated to have a wild population around 400 individuals. Loro Parque Fundación has an active project in Bolivia to preserve this species since 22 years and we have invested over 2 million dollars to downgrade this species from the IUCN’s Red List. The population is now growing slightly and our foundation has established on going habitat restauration actions that hopefully will support this positive trend.

LL: How do animals react to visitors?

JA: The reaction of animals to visitors depends very much on the species and even on the individual. Generally speaking the animals ignore de visitors, some of them are curious and a few individuals are even interacting or playing with them, trying to catch their attention. It has been scientifically proven that individual animals might have character or “personality” and in some cases they might be curious enough to try to catch the attention of the visitors.

LL: What effect do Tenerife's wildlife have on the zoo's creatures? (e.g. the appearance of a plant or an insect living in Tenerife on the lion’s area)

JA: In general, the appearance of plants or animals in the animal facilities is enriching for the animals. Some predators might have their predatory instinct activated by a bird or an insect, and display hunting behaviors. Other animals would simply observe or play, exploring the variability introduced by an unexpected visitor in the facility. In some cases we introduce this new plants to promote roaming or foraging behavior in the herbivorous species and they are always accepted with curiosity.

LL: How are animals collected for zoos for species conservation?

JA: Zoos and aquariums obtain their animals mainly by breeding or exchange between institutions. If in some particular situations there is a need to collect animals from the wild in order to establish an ex situ population for a conservation project this is done with an authorization issued by the environmental administration. The authorization establishes the limitations and procedures for the capture, to guarantee the welfare of the individuals that will be collected. In this cases the collection team is always integrated by a zoo veterinary who takes care of the needs of each animal and guarantees animal welfare during the whole process.

LL: How do you imagine the future of Loro Parque?

JA: I imagine a future were Loro Parque and the rest of the progressive zoos and aquariums are respected by the authorities and the general public for their enormous effort to preserve biodiversity, and can focus their work in saving species from the brink of extinction.

Thank you Dr. Javier Almunia for the interview, I hope your words will reach further, even to the point where decisions about the future of the planet are being considered. Good luck in your work and thanks to the park employees for their dedicated work every day.

Van egy ember, aki a forró sivatagi homokban állva esetleg egy sebes sodrású gleccserpatak vizében gázolva vagy akár egy végtelennek tűnő motorozás közben megpihenve is képes élményekről beszélni a kamerába. Ő Ryan Pyle. A kalandor, aki nem csak megéli helyszínei nehézségekbe csomagolt gyönyörűségét, de képes át is adni azt a nézőinek. Egyszerre utazó, filmes, fotós, túlélőember és az adott témában mindig felkészült szakember, akinek filmjeit nézve vele együtt járhatunk be egy kulturális és spirituális utazást. Magyarországon a Vadregényes túrák (Extreme Treks) című ismeretterjesztő sorozatban találkozhatunk vele, ahol részről-részre és évadról-évadra barangolhatunk be vele számunkra ismeretlen tájakat. Megtisztelve érzem magam, hogy interjút készíthettem vele és a remélhetőleg érdekes kérdéseimre szerintem mindenki számára lenyűgöző válaszokat kaphattam.

Lajtár Lili (LL): Kinek vagy minek a hatására választotta ezt a kalandokkal teli életutat?

Ryan Pyle (RP): Nem igazán tudom. Amikor 22 éves voltam és a kanadai Torontóból, ahol születtem, Kínába költöztem, senki nem befolyásolt igazán, hogy meghozzam ezt a döntést. Nem ismertem senkit, aki korábban Kínába költözött volna. A kétezres évek elején volt ez. Nem voltam kifejezetten lelkes kaland tévénéző és senki sem volt a környezetemben, aki korábban ilyen utazásokat tett volna, vagy a világ egy teljesen más részére költözött volna. Azt hiszem, bármi is történt a karrieremben ezután, sok évig újságíró voltam Kínában, majd utána a televíziózáshoz kerültem, de azt hiszem, minden valójában azzal az első Kínába költözéssel kezdődött és nem gondololm, hogy bárki hatással lett volna rám. Csak ki akartam jutni Kanadából és nagyon szerettem volna olyan helyekre utazni, melyek igazán másak. Ezért azt hiszem, az a dolog, ami hatással volt rám, az a vágy, hogy teljesen más környezet, életmód, kultúra, nyelv, konyha vegyen körül. Egyszerűen úgy éreztem, hogy Kína a legtávolabbi cél, ahol megtalálhatom, amit igazán keresek.

LL: Milyen célokat szeretne elérni az ismeretterjesztő sorozataival?

RP: Azt hiszem, 2010-ben kezdtem el a kalandokról szóló televíziós műsorok és dokumentumfilmek készítését és mindig az volt a cél, hogy valódi rajongóim legyenek, hogy olyan helyeket lássanak, amilyenek azok valójában, hogy ne legyen szenzációhajhászás a dokumentumfilmjeimben. Csak azt akartam, hogy rólam szóljanak, amint épp ellátogatok egy helyre, ahol körülöttünk emberek élik a mindennapjaikat, akikkel megtalálom a megfelelő hangot. Hogy hogyan utazok, lépek kapcsolatba emberekkel, hogyan látnak engem a nézők, ezek mind-mind nagyon-nagyon fontosak. A legfontosabb célom az volt, amit kitűztem magam elé, hogy csodálatos helyekre látogassak el és fedezzem fel őket és a lehető leghitelesebb módon feltárjam a környezetre adott reakciómat ezen helyeken.

LL: Mi motiválja Önt a legjobban a dokumentumfilmkészítés terén?

RP: Egyszerűen nagyon szeretek történetet mesélni. Azt gondolom, hogy aki dokumentumfilmes, annak szeretnie kell a történetmesélést, az emberekkel való találkozást és történeteik elmesélését. Szerintem ez a legizgalmasabb! Tehát, ami motivál, az az, hogy minden nap felébredek, új helyen vagyok, új dolgokat láthatok és új embereket ismerhetek meg. Szóval ez az, amit élvezek és tarja bennem a lelket.

LL: Találkozott kalandjai során olyan élőlényekkel, melyek szokatlanok voltak az Ön számára? Ha igen, melyek ezek?

RP: Igen, azt hiszem. Egyszer Pápua Új-Guineában jártunk az Vadregényes túrák (Extreme Treks) egyik részében és azok, akik esetleg nem ismerik, Pápua Új-Guinea Ausztráliától északkeletre található és itt terülnek el a legmélyebb és legsűrűbb esőerdők a világon. És, igen, nagyon sok fura pókot és bogarat láttunk itt. Hogy pontosan mik voltak, abban nem vagyok 100%-ban biztos. Az idegenvezetők azt mondták, hogy ezek a bizarr élőlények csak itt találhatóak. Láttunk egészen nagy méretű pókokat is, ami nem volt túl jó hír, ugyanis nem vagyok egy nagy pókrajongó.

LL: Nem viseli meg a szervezetét a különféle helyekhez való alkalmazkodás?

RP: Úgy érzem, fizikailag elég erős a testem, de évről évre öregszem. Volt, hogy nagyon meleg helyen, például a jordániai Wadi Rum sivatagban, ahol a hőmérséklet 45 Celsius fok volt, forgattuk a Vadregényes túrák (Extreme Treks) egyik részét. De forgattunk az argentínai Aconcagua csúcson is egy másik Vadregényes túra részt, ott a hőmérséklet -40 Celsius fok volt. Nyilvánvalóan nagyon fontos a jó felszerelés, a biztonság. Jó kilépni a komfortzónából, de egyúttal még sem jó, ha ezzel kockáztatjuk az egészségünket. Tehát valóban alkamazkodnunk kell és elfogadni az ezzel járó kockázatot, mert nincs értelme azt mondani, hogy tudunk alkalmazkodni a különböző helyekhez, környezethez, ha közben meg elveszítjük például az ujjainkat vagy hasonlók. Ez elég ijesztő…

LL: A világ sok pontján megfordult már az élete során. Milyennek látja az emberek hozzáállását a természethez? Mennyire nyitottak az őket körülvevő világra?

RP: Úgy érzem, ez két különböző kérdés. Szóval sok helyen jártam a világban és az emberek hozzáállása a természethez teljesen más és más. A nagyvárosokban élő emberek nem igazán tisztelik a természetet, de akik kint élnek a természetben, nyilvánvalóan nagyon tisztelik, mert körülveszi az életüket, az évszakok, a folyó, a hó, a gleccserek és minden ilyesmi. De igen, nincs egységes válasz arra a kérdésre, hogy hogyan vélekednek az emberek a természetről. És azt hiszem, ezért van olyan sok nehézségünk, nem tudunk egyetlen bolygóként egyesülni és összefogni, hogy valódi megoldásokat találjunk az üvegházhatású gázokra és az ehhez hasonló dolgokra, vagy a szennyezéskorlátozásra. Mert mindannyian teljesen eltérően viszonyulunk a természethez. Ha egy hegyi faluban élsz Kínában, akkor teljesen másként viszonyulsz valakihez, aki a Csendes-óceán egy kis szigetén él. Mert ahogy a víz emelkedik az elkövetkező néhány évben, ahogy a hőmérséklet emelkedik és a hósapkák elolvadnak Grönlandon, az Északi-sarkon és a Déli-sarkon, akkor ha egy kis kínai hegyi faluban tartózkodsz, ez nem igazán lényeges számodra. De ha a szigetedet felemészti a víz, vagy ha az országod már nem létezik miatta, akkor igenis más a helyzet. Szóval nagyon érdekes szituáció. Azt gondolom, hogy senkinek nincs ugyanolyan hozzáállása a természethez, és mindenki nagyon más szemszögből közelíti meg ezt a témát. Szóval szerintem ez nagyon nagy kihívás tud lenni. És mennyire nyitottak az őket körülvevő világra? Igen, sokan nem nyitottak a körülöttük lévő világra. Tehát nagyon sokan a világtól távol, teljesen a saját buborékukban élnek, élik mindennapjaikat, és nem igazán kapcsolódnak a világ sok más eleméhez. Viszont más emberek sokkal jobban kapcsolódhatnak az őket körülvevő világhoz a turizmuson vagy a látogatókon keresztül. Tehát attól függ ez az egész, hogy mennyire távoliak.

LL: Mint fotós, mit gondol, hogyan lehet a legjobb pillanatot elkapni fotózás közben? Mire kell figyelni?

RP: Fotósként úgy gondolom, hogy az élet és az emberek megörökítésének legjobb módja, ha hagyod, hogy mindenki jól megismerjen téged és mindenki igazán magába szívja a gondolatot, hogy ott vagy. Aztán egy idő után egészen természetes módon kezdik el végezni a napi munkájukat, a mindennapi életüket. Szerintem ez az, amit a legjobban megörökíthetünk, mert úgy gondolom, fotósként és dokumentumfilmes fotósként, ami voltam sok éven át, hogy mindenki szeretné megörökíteni azokat az embereket, akik a leghitelesebb életüket élik, és úgy, mintha ők maguk nem lennének ott. És azt hiszem, hogy igazán oda kell figyelnünk arra, hogy a fotós hogyan lép kapcsolatba az őt körülvevő környezettel, és ez hogyan változtatja meg a környezetet. Dokumentumfilmes fotósként tehát mindig olyan környezetben szeretek lenni és fényképezni, amelyet nem változtatok meg. Azt akarom, hogy természetes és folyékony legyen. Ezt a kifejezést nagyon gyakran használják. Mintha légy akarnál lenni a falon, akit senki sem ismer fel. És csak nézed, ahogy mindenki mindent megtesz, amit általában akkor is tenne, ha te nem lennél ott. Szóval szerintem ez az egyik legfontosabb dolog.

LL: Gondolja, hogy a bolygó megmenthető a globális felmelegedés fogságából? Tapasztalja-e az éghajlatváltozás hatásait a vadonban?

RP: Igazán nem tudom, hogy meg lehet-e menteni minket a globális felmelegedéstől. Nehéz mindent megérteni ezzel a témával kapcsolatban. Teljesen világos, hogy a bolygó felmelegszik. Teljesen világos, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátása óriási probléma, és határozottan a vadonban tapasztaljuk meg az éghajlatváltozás hatásait. A gleccserek olvadnak, az biztos. Nagyon kevés gleccser maradt mára Svájcban, mely országon még 2020-ban átsétáltam a Vadregényes túrák (Extreme Treks) dupla rész forgatása során, és voltak helyek, ahol a gleccserek sok esetben visszahúzódtak vagy eltűntek. Szóval ez óriási probléma. De igen, egyszerűen nem tudom. Rövid távon a világ valószínűleg sokkal melegebb lesz, mielőtt lehűlne. De lehet, hogy 100 vagy 200 év múlva lesz egy lehűlési ciklusunk, és akkor a gleccserek visszatérnek. Úgy gondolom, hogy van egy természetes fűtési és hűtési ciklus a bolygónkon, ha végignézzük a történelmünket. De világos, hogy, ami most történik, az is meglehetősen veszélyes és egészen egyedi a hőmérséklet-emelkedés intenzitása miatt, és amiatt, hogy valójában mi történik az emberekkel, akik beleavatkoznak a klímaváltozásba. Szóval, igen, nem hiszem, hogy a következő néhány év jobb lesz, mint ahol most vagyunk. Látom, hogy egyre rosszabb a helyzet, és azt hiszem, ez az egész csak a kapzsiságról szól, igaz? Mert senki nem akarja csökkenteni a kibocsátásait, senki sem akarja csökkenteni a nehéziparát, senki sem akarja csökkenteni a szállítását. Azt hiszem, csak nagyobb lesz a felmelegedés és több lesz az üvegházhatású gáz. És persze a népesség is nagy probléma. Úgy értem, minél többen vagyunk, annál több energiát fogyasztunk, annál több fűtésre van szükségünk, és annál több autóval közlekedünk. Jelenleg 8 milliárd ember él a Földön. Néhány hónapja léptük át ezt a határt. Szóval ez is egy kicsit aggasztó. Szerintem összefüggés van a népességnövekedés és a globális felmelegedés között, mert minél többen vagyunk, annál több embernek van szüksége holmira, legyen szó élelmiszerről, áramról, közlekedésről, nehéziparról. Mindezek a dolgok szerintem a népességgel is összefüggenek.

LL: Járt már Magyarországon? Ha nem, akkor szívesen felfedezné a vad tájait?

RP: Még nem jártam Magyarországon, és igen, nagyon szeretném felfedezni a vad tájait. Nem sokat jártam Európában, ezért jó lenne elmenni és felfedezni Magyarországot. Ez fantasztikus lenne.

LL: Egyre gyakrabban találkozok a digitális világ térhódításának növekvő mértékével, mely egyre több fiatalt szippant be és emiatt egyre kevesebb időt töltenek a természet adta csodás világ megismerésével. Ez csak az én tapasztalatom. Ön hogy vélekedik erről? Gondolja, hogy motiválttá lehetne tenni a jövő generációját a környezetük felfedezésére?

RP: Igen, sok fiatalt látok, akik teljesen a képernyők rabjaivá váltak. Rengeteg laptop, telefon, tablet, vagy például videó, szórakozás, kép áll rendelkezésünkre, és mindezek felemésztik az időnket, Szóval igen, ez egy nagy probléma. És el sem tudom mondani, milyen jó utazni és félrerakni a mobiltelefont egy hétig, vagy egy hétig sátorban lakni, vagy csak olyan helyen lakni, ahol nincs lehetőség töltésre és nem tudod elővenni a telefonod. Az ilyen pillanatok nagyon szépek. Szóval ezt nagyon nagyra értékelem. És nem tudom, hogy a következő generáció motiválható-e a természet felfedezésére. Pedig úgy gondolom, hogy óriási egészségügyi előnyökkel jár a természetben való tartózkodás és a digitális világ elkerülése. Úgy gondolom, hogy sok mindent el lehet mondani a digitális méregtelenítésről, a természetben eltöltött idő nagyon jótékony hatással lehet az emberek mentális és fizikai egészségére. Úgy gondolom tehát, hogy ha jobban megértjük az egészségügyi tényezőt, akkor talán megpróbálhatunk több embert motiválni arra, hogy lépjenek ki a természetbe és fedezzék fel környezetüket.

LL: Van olyan dolog, amit esetleg hiányol az életéből? Ha tehetné, hova utazna el szívesen és miért?

RP: Azt hiszem, a legnagyobb dolog, ami hiányzik az életemből az, hogy visszatérjek a filmezéshez és a kalandokról szóló műsorok készítéséhez. Tehát azok számára, akik esetleg nem tudják teljesen, nagyon elfoglaltak voltunk a világban való utazással, sok-sok éven át tartalmakat készítve olyan embereknek, mint a BBC és a Discovery Channel. Aztán 2020-ban nyilvánvalóan megtörtént a COVID, és abba kellett hagynunk a forgatást, és valójában az elmúlt három évben (két és fél évben) egyáltalán nem forgattunk. Hú, már majdnem három év! Szóval nagyon szeretnék visszatérni a filmezéshez és a kalandokról szóló műsorok készítéséhez szerte a világon, ami nagyon boldoggá tesz.

LL: Mi a legfontosabb üzenete a fiatalok felé?

RP: Csak menj ki! Menj ki és csinálj dolgokat a szabadban! Csinálj dolgokat a szabadban! Szerintem nagyon fontos a szabadban lenni és élvezni a természetet. Csak menj ki!

Minden egyes ember nevében köszönöm az életéből erre az interjúra szánt időt, Ryan-nek a színes és informatív válaszokat, az olvasóknak a figyelmes és befogadó olvasást és magamnak, hogy kapocs lehettem köztük. A világunk még közel sincs felfedezve, van mit tennünk és sose feledjük, hogy minden tettünkkel világot is váltunk, egy új nézőpontot mindig biztosan megismerünk. Tisztelt Ryan Pyle, köszönöm és csak így tovább!

There is a person, who can talk to the camera about his experiences standing in the hot desert sand, wading in the water of a fast-flowing glacial stream or even resting during a seemingly endless motorcycle ride. This is Ryan Pyle. The adventurer, who not only experiences the beauty wrapped in difficulties of his locations, but is also able to pass it over to his viewers. At the same time, he is a traveler, filmmaker, photographer, survivorman and a specialist who is always prepared for the given topic, in whose films we can go on a cultural and spiritual journey with him. In Hungary, we can meet him in the documentary called Extreme Treks, where we can roam with him episode by episode and season by season through unknown landscapes. I feel honored to have been able to interview him and to get answers to my hopefully interesting questions, which I think will be fascinating for everyone.

Lili Lajtár (LL): Who or what influenced to you to choose this life path full of adventures?

Ryan Pyle (RP): I don’t really know. When I was 22 and I moved from Toronto, Canada, where I was born, to China, no one really influenced to me to make that decision. I didn’t know anyone who had previously moved to China. It was in the early two thousands. I wasn’t an avid adventure television watcher and there was no one in my ecosystem, I suppose, that had done this kinds of trips or moved to a totally different part of the world before. And I think whatever happened in my career after that, I was a journalist in China for many years and then after that I moved into the television making, but I think everything really started with that first move to China, and I don’t really think anyone influenced to me. I just wanted to get out of Canada and I really wanted to go to some places that was just really, truly, totally, totally different, so I guess the thing that influenced to me would be the desire to be completely surrounded by a different environment, a different way of life, different culture, different language, different cuisine, different everything and I just felt like China was the furthest reach that I could find what I was really looking for.

LL: What goals do you want to achieve with your documentaries?

RP: I think I started making adventure television shows and documentaries in 2010 and I think the goal was always to have authentic fan and to see places for what they really are and to not have any sensationalization or sensationalism in the documentaries. I just wanted it to be about me visiting a place with people around us and finding the right tone for how I wanted to travel and how I wanted to connect with people and how I wanted the audience to see me was really, really important. I think the goal that I wanted to set out was really to go to amazing places and to explore them and to explore my response to being in those places in the most authentic way.

LL: What motivates you most in documentary filmmaking?

RP: I just really love storytelling. I think anyone who is a documentary filmmaker has to love, love, love storytelling and meeting people and telling their stories. And I think that’s really the most exciting thing. So what motivates me is waking up every day and being in a new place and getting to see new things and getting to meet new people. So that really, really does it for me and that’s what kind of keeps me going.

LL: During your adventures, did you encounter creatures that were unusual for you? If so, what are they?

RP: Yeah, I guess we were in Papua New Guinea doing an episode of Extreme Treks once and for those of you who might not be familiar, Papua New Guinea is just northeast of Australia, and it has some of the deepest and most intense rainforests that you can find in the world. And yeah, we saw a lot of really crazy spiders and bugs in Papua New Guinea. What exactly they were, I’m not 100% sure. You know, sometimes the guides would tell us that these were local and this was that. But we saw some very big spiders for sure, which was not good. I’m not a big fan of spiders.

LL: Can your body bear to adapt to different places?

RP: Yeah, I feel physically my body is quite strong. It’s still in a good place, although every year I am getting older. But we filmed in very hot places, like, we did an episode of Extreme Treks in the Wadi Rum desert in Jordan, and the temperatures were 45 degrees Celsius when we filmed there some days, so that was quite hot. And then, obviously, we filmed the summit of Aconcagua in Argentina, another episode of Extreme Treks, and there the temperature was -40, so, yeah, I feel quite comfortable. Obviously, having good gear is really important. Safety is really important. It’s nice to be out of your comfort zone, but It’s not nice to be out of your comfort zone, if you are taking serious, serious risk to your health. So we have to really adapt and manage the risk and understand the risk when we are doing some of these things, because it’s no point in saying that you are adapting to different places and environments, but you are losing fingers and things like that. It’s quite terrifying.

LL: You have visited many places in the world during your life. How do you see people's attitudes towards nature? How open are they to the world around them?

RP: Okay, so I feel like those are two very different questions. So I have traveled to many places around the world, and people’s attitudes towards nature are totally, totally different. People in the big city, they don’t really have a real respect for nature, especially in some of the bigger cities. But people who live out in nature obviously have a great respect for nature because their lives are surrounded by nature and the seasons and the river and the snow and the glaciers and all these kinds of things. But yeah, there’s no unified answer to how people think about nature. And I think that’s why we’re having so much difficulty coming together as a planet and coming up with real solutions to greenhouse gases and things like this or pollution caps, because we all have totally different attitudes towards nature. If you live in a mountain village in China, you’re going to have a totally different attitude towards someone who lives on a small little island in the Pacific Ocean. Because as water rises over the next few years, as the temperature rises and the snow caps melt in Greenland and the North Pole and the South Pole, then if you’re in a small little mountain village in China, it won’t really matter to you. But if your island gets consumed by water or your country no longer exists. So it’s very crazy. And I think no one really has the same attitude towards nature and everyone’s coming at it from a very different perspective. So I think it’s very challenging. And how open are they to the world around them? Yeah, a lot of people are not open to the world around them. So a lot of people, they live in a remote part of the world and they totally live in their bubble, and they go about their daily lives, and they don’t really connect with many other elements of the world. And then other people can be much more connected to the world around them through tourism or through people coming to visit. So it really depends just how remote they are.

LL: As a photographer, what is your opinion, how we can capture the best moment while shooting? What should we pay attention to?

RP: I think as a photographer, the best way to capture life and people is to let everyone be very familiar with you and let everyone really absorb the idea that you’re there. And then after a while, they’ll just start going about their daily work or their daily live, their daily activities in a very natural way. And then that’s, I think, the thing that we can capture the best because I think as a photographer and as a documentary photographer, which I was for many years, you always want to capture people living their most authentic life and living the life as if you weren’t there. And I think the thing that we really need to pay attention to is how the photographer or how the person with the camera interacts with the environment around them and how that changes the environment. So as a documentary photographer, you always want to be in an environment that you always want to be photographing an environment that you’re not changing. You want it to be natural and fluid. This phrase is used very often, like you want to be the fly on the wall that no one recognizes. And you can just watch everyone doing everything that they would normally do even if you weren’t there. So I think that’s one of the most important things.

LL: Do you think our planet can be saved from global warming? Are you experiencing the effects of climate change in the wild?

RP: I really don’t know if we can be saved from global warming. It’s hard to understand everything about this topic. It’s quite clear that the planet is warming. It’s quite clear that emissions of greenhouse gases are a huge problem and we’re definitely experiencing the climate change in the wild. Glaciers are melting, that’s for sure. There are very few glaciers now left in Switzerland, which is a country that I walked across back in 2020, we did a double episode of Extreme Treks and there were places where the glaciers have receded or disappeared, I suppose, in many cases. So that’s a huge problem. But yeah, I just don’t know. On a short term scale, the world is probably going to get a lot warmer before it gets cooler. But maybe we’ll have a cooling cycle in like 100 years from now or 200 years from now, and then the glaciers will come back. I think there is a natural heating and cooling cycle to the planet, if you look at all the history we’ve ever had. But it’s clear, like, what’s happening right now is also quite dangerous and quite unique because of the intensity of the temperature increases and because of what is really happening with the humans interfering with climate change. So, yeah, I don’t think the next few years are going to be better than where we are now. I see it getting worse and I think it’s just greed, right? Because no one wants to cut their emissions, no one wants to cut their heavy industry, no one wants to cut their transportation. I think we’re just going to have more warming and more greenhouse gases. And of course, population is a big problem too. I mean, the more people they are, the more energy we all consume, the more heating we all need, the more cars we all drive. We have 8 billion people now. We just crossed that mark a few months ago. So that’s also a little bit concerning. I think there is connection between population rise and global warming, because the more people there are, the more people that need stuff, whether it’s food, to electricity, to transportation, heavy industry. All these things, I think, are connected to population as well.

LL: Have you been to Hungary? If not, would you like to explore its wild landscapes?

RP: I have never been to Hungary, and yes, I would very much like to explore its wild landscapes. I have not done very much exploring in Europe, so it would be great to come and explore Hungary. That’d be awesome.

LL: More and more often, I come across the increasing extent of the digital world's expansion, which has taken more and more young people, and because of this, they spend less and less time getting to know the wonderful world of nature. This is just my experience. What do you think about this? Do you think that the future generation could be motivated to explore their environment?

RP: Yeah, I see a lot of young people who are just totally addicted to screens, right? We have laptops, we have phones, we have tablets, and all these things that consume our time and we have endless, endless videos and entertainment and pictures to look at. So, yeah, it’s a big problem. And I can’t tell you how nice it is to travel and to be out of mobile phone contact or for a week, or living in a tent for a week, or just in a place where you don’t have electrical charging and you just don’t even take out your phone ever. These kinds of moments are absolutely beautiful. So I really appreciate that. And I don’t know if the next generation can be motivated to explore nature. I actually believe there’s huge health benefits to being out in nature and avoiding digital. I think there’s a lot to be said for digital detox and spending time in nature, I think, can be very beneficial to people’s mental health and physical health. So I think maybe if the health element of it is better understood, maybe we can try to motivate more people to get outside and explore their environment.

LL: Is there something that might be missing from your life? If you could, where would you like to travel and why?

RP: I think the biggest thing that’s missing from my life is just getting back to filming and making adventure television. So for those people who might not fully know, we were very busy traveling the world, making content for people like BBC and Discovery Channel for many, many years. And then obviously in 2020, COVID happened and we had to stop filming, and we really haven’t filmed very much at all in the last three years (two and a half years). Wow, it’s almost three years! So I would very much like to get back to filming and making adventure TV all around the world, which makes me very happy.

LL: What is your most important message to young people?

RP: Just to get outside. Get outside, do things outdoors. Just do things outdoors. I think it’s really important to be outside and to enjoy nature. Just get outside!

On behalf of each and every person, I thank you for taking the time out of your life for this interview, To Ryan for the colorful and informative answers, to the readers for the attentive and recipient reading, and to myself for being a link between them. Our world is still far from being discovered, we have a lot to do. And let's never forget that with everything we do, we change the world, we always know a new point of view. Dear Mr. Ryan Pyle, thank you and keep the good work up!

The chain of existence consists of an infinite number of links of perspectives. To get lost in a bleak countryside where we can only count on ourselves and mother nature, evoke in us the will to live. Our point of view takes a sharp turn from what we used to do and it turns out that our knowledge is enough to survive or then and there the help of a specialist would come in handy. This help belongs to a specialist like the Canadian Les Stroud, who not only has long seen the real place of man among the characters of nature, but also presents it in his series. It is amazing to see a person plan, act, set aside and survive. Welcome Les Stroud with great respect, who gives a glimpse into the mysteries of survival too.

Lili Lajtár (LL): What reason did you choose this lifeway?

Les Stroud (LS): My life has always been about following my two biggest passions: music and outdoor adventure.

LL: How do you see people's attitude towards nature?

LS: On a deeper level everyone seems to voice their desire to experience and get out in nature however once push comes to shove many seem quite fearful of the realities.

LL: How widespread do you think it is for someone to decide of one's own accord survive in nature?

LS: It has become quite the phenomenon across the world at this point.

LL: How do you see, can there be a lot of people who want to imitate you?

LS: There have been many people trying to imitate me, however it’s important to realize that you can’t just watch a show on TV and then go out and imitate it – survival takes many years of training to do confidently.

LL: Do we need respect and love for nature so that we, ordinary people can survive a few days in an abandoned landscape?

LS: We need respect and love for nature so that we can survive anywhere – period. Or we are doomed.

LL: Is it possible that all the wildernesses can be survived?

LS: Yes.

LL: Are you experiencing the effects of climate change in the wild?

LS: Yes – wherever I go there seems to be local indigenous people complaining about how climate change is affecting them every day now.

LL: During your adventures, did you encounter creatures that were unusual for you?

LS: Yes, many times on many adventures I have been fortunate to run across new and unusual creatures.

LL: Are there creatures that you are afraid of or consider disgusting? And if so, what are they?

LS: No.

LL: What would you do if you had a strong headache in the middle of the wilderness?

LS: Search for willow bark to make a tea with.

LL: Can your body bear to adapt to different places?

LS: Yes.

LL: Do you think we would have anything to learn from different tribes? (e.g., Amazon Shamans of Peru)

LS: Yes, always.

LL: What is the greatest threat to the tribes?

LS: Assimilation to modern society.

LL: How necessary is the knowledge of species to survive? Do you consider the spread of knowledge important?

LS: The spread of knowledge is vital to our survival – and edifying yourself right up to the day you die is key to a strong and healthy life.

LL: What goals do you want to achieve with your series?

LS: Educating and encouraging people about the wilderness and free time out in it for connection.

LL: How hard is it to be a protagonist, a director and a crew at the same time? What is the hardest part of filming in the wild?

LS: Yes, it is very difficult – and the hardest part is staying motivated after several days without eating food.

LL: What is the most important thing you have learned about survival techniques?

LS: That no matter your experience you can still fail if the conditions are tough enough.

LL: Have you been to Hungary? If not, would you like to explore its wild landscapes?

LS: Not yet and yes it is definitely on my to do list and near the top!

LL: Those who know your work are well aware that you are a recognized musician. When do you think it will be clear if someone is talented in music?

LS: It is not always about talent – often it is about very hard work for most of us – the super talented ones are lucky and gifted.

LL: Is there an instrument you would like to learn to play?

LS: Clarinet.

LL: Is there something you are missing from your life?

LS: No.

LL: What effects can your series have on young people?

LS: Often it’s about enabling them to connect with nature in a profound way.

LL: What is your message to young people?

LS: Get out in and connect to nature but do it on nature’s terms – don’t just do it with sports activities – find ways to be out in nature and be quiet without having „something to do” while you are there.

LL: What advice do you have for those who want to follow in your footsteps?

LS: Learn from great instructors.

LL: Do you know a person who has escaped from a bad situation as a result of your series? Do you get feedback in this direction?

LS: Yes I have had dozens of people leave posts about how they survived because they followed my advice in the series Survivorman.

LL: What do you tell people if they get into a hopeless situation during an excursion? What to look out for?

LS: Calm down – and do a full assessment of what they have close at hand – what they have near by and what they have further afield and then they can make an informed proactive decision on what to do next.

 

Thanks to Les Stroud for the interview and thanks also to the people who are helping to make these series widely available.

Igen nagy megtiszteltetés ért a közelmúltban, hiszen Dr. Tóth Balázs, a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményének muzeológusa, a hazai lepkészet nemzetközileg is elismert szakembere, a „Magyarország nagylepkéinek határozója” című könyv szerzője valamint számos szakmai szervezet tagja adott nekem interjút. A válaszok egyrészről egy érdekes, a lepkegyűjtemények sokak számára elzárt és misztikus világába engednek bepillantást, másrészről a mindennapokban sokszor csak karnyújtásnyira lévő repülő csodák megismerésére ösztönzik az olvasókat.

 

Lajtár Lili (L.L.): Az ízeltlábúak törzsébe megannyi élőlény tartozik. Miért döntött úgy, hogy pont a nagylepkékkel szeretne foglalkozni?

Dr. Tóth Balázs (T.B.): Tudásszomjamat már óvodás koromtól mindenféle rovar gyűjtésével próbáltam csillapítani. Viszonylag korán szembesültem a gyűjteményépítés egyik nagy korlátjával: a helyhiánnyal. Ekkor választanom kellett a rovarcsoportok között. Választásomban nemcsak a kézenfekvő okok játszottak szerepet (színesek, feltűnőek, mindenütt ott vannak), hanem „barátságos” mivoltuk is: nem csípnek, nem szúrnak. Továbbá kihívást jelentett, hogy megőrizzem azt a szépséget, amelyet a természetben láttam – de úgy, hogy annál többet mutasson.

L.L.: Kinek köszönheti nagymértékben a szerteágazó tudását?

T.B.: Szerencsésnek tartom magam, mert szüleim mindenben támogattak, és minden tőlük telhetőt megadtak, hogy azzal foglalkozhassak, amivel szeretnék. Ezt nagyon köszönöm nekik. Általános iskolai tanulmányaimat olyan intézményben végezhettem, amely kivételesen elfogadó volt a szokatlanabb érdeklődési körű gyerekek irányába. A gimnáziumban működött biológia szakkör, később fakultáció, ahol az átlagnál jóval többet tanulhattam. Nagy lökést jelentett az, hogy a Magyar Biológiai Társaság Ifjúsági Szakosztályának (a Fiatalok Természetismereti Klubjának) tagjává válhattam, ahol a természetért rajongó, jó lelkű csapatot ismertem meg. Ez a kapcsolat máig él, a klubban immár lehetőségem van egy kis ízelítőt mutatni a természet érdekességeiből az érdeklődő középiskolásoknak. De én is igyekszem tanulni tőlük. A lepkékről legtöbbet egyetemi és doktori témavezetőimtől tanultam, akik nemzetközi szinten elismert szakemberek.

L.L.: Mit jelent muzeológusnak lenni?

T.B.: A múzeumoknak hármas funkciójuk van: gyűjteményeik megőrzése, azok kutatása és feldolgozása, valamint a tudományos ismeretterjesztés. Egy muzeológusnak ma már mindhárom területen vannak feladatai. Számomra a muzeológus lét legtöbb szépségét a gyűjteménnyel történő foglalkozás rejti, a terepi gyűjtéstől kezdve a gyűjtemény karbantartásán át egészen az adatok feldolgozásáig, katalógusok készítéséig, esetleg ismeretlen fajok felfedezéséig. Az ismeretterjesztést is élvezem, de a lepkepéldányokkal mégis jobban szeretek foglalkozni; ez utóbbira sehol máshol nincs igazán lehetőség, csak egy gyűjteményben.

L.L.: Miért fontos a gyűjtemények megléte a múzeumokban?

T.B.: Talán nem túlzás azt állítani, hogy végső soron minden biológiai ismeretünk alapját a rendszertan jelenti. Bármilyen élőlényen kutathatunk bármit, nem sokra megyünk vele, ha nincs tisztázva az adott élőlény faji hovatartozása. A fajok elkülönítése pedig típuspéldányokon alapul, amelyek gyűjteményekben – lehetőleg közgyűjteményekben – vannak elhelyezve. Mindemellett a gyűjtemények tudják a leghatékonyabban és legteljesebben, mégis összehasonlítható módon bemutatni a fajok változatosságát (legyen az méretbeli, színbeli, elterjedési, de akár élőhelybeli stb).

A nagy szikibagolylepke (Gortyna borelii) gyűjteményi tárlófiókja a Magyar Természettudományi Múzeumban (Szerző: Bényi Andrea)

 

L.L.: Mi károsíthatja a gyűjteményben található példányokat? Hogyan lehet védekezni ellene?

T.B.: A gyűjteményi példányok fő ellensége a fény, a légnedvesség és az állati kártevők. Főleg a fény elleni védekezés miatt tartjuk zárt szekrényekben a példányokat tartalmazó tárlókat. A hazai éghajlaton a légnedvesség szerencsére általában nem szokott gondot okozni a múzeumi körülmények között, de a kertes házakban tárolt magángyűjtemények példányain már meg tud látszani a magasabb páratartalom. A példányok tartósítása ugyanis szárítással történik. A száraz példányok igen törékenyek, ezért mozgatásukat lehetőleg minimalizálni kell, de ha ez mégis szükséges, akkor nagy körültekintéssel kell végezni. A legtöbb tennivalót az állati kártevők, főleg a múzeumbogarak és rokonságuk elleni védekezés igényli: ölő és/vagy riasztó hatású vegyi anyagot kell a tárlófiókokba, ill. a szekrényekbe helyezni.

L.L.: Milyen változásokon eshetnek át a külsejüket tekintve a hosszú ideje őrzött egyedek?

T.B.: Ha a gyűjtemény megőrzésére kellő figyelmet szentelnek, akkor évszázadokon át jól felismerhetők maradnak a példányok. A londoni múzeumban még az 1600-as években gyűjtött lepkék is találhatók. Ám bizonyos színek a legjobb tárolási körülmények között is megváltoznak: a fekete színt adó egyik vegyület idővel lebomlik, ezért bizonyos csoportokban barnává változnak a fekete színű fajok. Valószínűleg hasonló okok miatt sok szürke színű lepke is barnás árnyalatot kap idővel. Korábban említettem a fény elleni védelmet: a színek megtartása miatt fontos ez – a fény hamar károsítja a sárga, a piros és a zöld színeket adó vegyületeket, de idővel a többit is kikezdi. Ha éveken át nappali fényben tartunk szép tarka, fekete-piros-fehér színű lepkéket, akkor végül barna-fehér színűvé fognak fakulni ezek.

L.L.: Igényelnek-e a preparált példányok bármiféle kezelést az épségük megóvása érdekében?

T.B.: Külön kezelést nem igényelnek; nem kell őket lakkozni vagy hasonlók. „Mindössze” a károsító hatások ellen kell védeni őket.

L.L.: Miért előnyösebb a gyűjtemények megléte? Miért nem elegendő néhány alapos fénykép a talált egyedről a lehető legtöbb oldaláról? Így elkerülve az egyedek megölését.

T.B.: Ez a kérdés igen szerteágazó válaszra ad lehetőséget. Igyekszem rövid lenni, de nem biztos, hogy sikerül. Úgy látom, hogy a fényképezés és a gyűjtés alapvetően másra való. Mindkettőnek megvannak a maga erősségei és korlátai.

A hazai fajkészlet is már olyan nagy, hogy a fajismeretet nem lehet elsajátítani pusztán fotózással. Ehhez nélkülözhetetlen a gyűjtés, egy jó összehasonlító gyűjtemény megléte. Persze lehet mondani, hogy lefotózunk mindent, és majd a szakemberek meghatározzák. Viszont jó repülés alkalmával, amikor sok példány repked ide-oda, eleve nem lehet minden fajt lefényképezni, mert amíg az egyiket fotózzuk, addig a másik távozik – de ha a csak már eleve meglévő szakértőkre hagyatkozunk (akik persze gyűjtéssel lettek azzá), csak elodázzuk a problémát. Egyszer ugyanis mindenki meghal, és ha a gyűjtés nem él tovább, akkor a fajismeret is elvész.

Az én tudományterületemen összehasonlíthatatlanul több információt ad egy gyűjteményi példány, mint egy fénykép – már csak azért is, mert maga a példány háromdimenziós, míg a fénykép csak kettő (pl. a példányt fel lehet boncolni határozáshoz, a fényképet nem). Másik szempont a példányok összevethetősége. Az élő egyedek fényképezésénél nem lehet állandó körülményeket biztosítani, így máshogy érzékeljük a színeket. A fényképeken nem látszik a példány mérete. És a szárnyak alakja is sokszor határozóbélyeg, ami csak akkor látszik megfelelően, ha egy síkban vannak, és éppen arra merőleges irányból készül a kép.

A tudomány fejlődését tekintve optimista vagyok, és hiszek abban, hogy a jövőben felértékelődik majd a gyűjtemények jelentősége. Remélem, nem azért, mert azok fogják őrizni a hajdan gazdag lepkevilág utolsó bizonyítékait, hanem mert a DNS-technika sokkal jobban hozzáférhetővé válik. Ennek igazi aranybányát fognak jelenteni a gyűjtemények. Ha pl. tudjuk, hogy a különböző helyekről származó példányok milyen genetikai rokonságban állnak egymással, akkor rekonstruálható a faj szétterjedési folyamata, behatárolhatjuk a géncentrumokat. Azonos helyről, de különböző években gyűjtött példányok génállományának változása is fontos lehet. Így a fajok védelméhez rengeteg új információt nyerhetünk.

L.L.: Hogyan lehetne az emberek figyelmét felhívni a lepkék fontosságára?

T.B.: A lepkék fontossága, az élővilágban betöltött szerepe jól mutatja a természetre jellemző összefüggéseket. A közoktatásban sok tényt, kész tudást átadnak, ami igen fontos, de az összefüggések megtanítása mintha kevesebb hangsúlyt kapna. Ezért én ez utóbbiakra koncentrálnék, érdekességekhez kötve. Esetleg olyan módon, hogy maguk fedezhessék fel az összefüggéseket, mert így jobban megjegyzik őket.

L.L.: Mi motiválja Önt a tanításban?

T.B.: Szeretnék minél többet megmutatni a természet érdekességeiből, és legalább egy részét átadni annak az örömnek, amelyet ezek felfedezése nekem adott.

Egy indiai vendégkutató és az interjúalany (hátul) a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményében (Szerző: Katona Gergely)

 

L.L.: Véleménye szerint, hogyan lehetne ösztönözni az embereket, hogy több időt töltsenek a természetben a körülöttük található megannyi élőlényt megfigyelve?

T.B.: Minél több érdekességet, akár megdöbbentő tényt kellene bemutatni nekik, majd felvillantani előttük, hogy saját maguk is találhatnak hasonlóan izgalmas tudást, ha egy kicsit elmélyednek az élővilág tanulmányozásában.

L.L.: Miért tartja fontosnak a fiatalok ösztönzését a természet ismeretére?

T.B.: Szerintem alapvető kíváncsiság, hogy mi van körülöttünk; milyen az a legalább 1,8 millió élőlényfaj, amellyel osztozunk ezen a bolygón. Manapság mintha kicsit elfelejtenénk, hogy az ember is része a természetnek; az szolgálja ki minden igényünket. (Gondolhatunk bármire a friss levegőtől az élelmen át egészen addig, hogy felüdülést kelt sétálni egyet a parkban egy nehéz nap után.) Ha ebben akadályozzuk, az végzetes lesz számunkra. A természet az élőhelyünk, a túlélésünkhöz óvni kell, azt pedig nehéz, ha nem ismerjük eléggé. Persze ha korai életkorban kezdjük, nem használunk ilyen súlyos mondatokat. Hanem pl. a Magyar Természettudományi Múzeum napközis nyári táborában kivisszük őket a múzeum zsebkendőnyi kertjébe, kezükbe adunk egy fűhálót meg pár fiolát, és aztán közösen elcsodálkozunk azon, hogy Budapest közepén ilyen kis területen mennyiféle rovart lehet találni már alig félóra alatt is.

L.L.: Hogyan érzi, mennyire nyitott gondolkodásúak a mai fiatalok, hogy részt vegyenek a természet értékeinek megőrzésében?

T.B.: Szerintem nincs baj a gondolkodásuk nyitottságával; ők is látják a környezet- és természetvédelem fontosságát, számomra ezt mutatja a „klímaszorongás” jelensége. Inkább az lenne a feladat, hogy becsatornázzuk ezeket az érzéseket és a tettvágyat.

L.L.: Szívesen vizsgálna más földrészeken előforduló lepkéket is, ha lehetősége adódna rá? Hova utazna el szívesen és miért?

T.B.: Ha tehetném, az összes földrészt bejárnám, ám ennek nemcsak anyagi, hanem időbeli korlátai is vannak. Számomra a legérdekesebb vidékek Ázsiában találhatók, a Himalája tág környezetében, Pakisztántól Tibeten, Nepálon, Indián, Szecsuánon át az Indokínai-félszigetig, Dél-Kínáig és Tajvanig. Ezeken a tájakon érintkezik egymással a mérsékelt övi fajokat felvonultató palearktikus, és a trópusi fajokat magába foglaló orientális faunabirodalom. Ebben az átmeneti zónában viszonylag kis távolságokat utazva lehet vizsgálni egészen más élővilágú vidékeket. Az egész Földön ez a legnagyobb terület, ahol két életföldrajzi régió érintkezik egymással, és átmeneti zónát alkot.

L.L.: Milyen könyveket ajánlana a Kárpát-medence lepkéinek megismeréséhez?

T.B.: A Kárpát-medence lepkefajainak majdnem 3/4-e Magyarországon is megtalálható, ugyanakkor igen kevés a magyar nyelvű szakkönyv. Az első munka, amely képeken bemutatja a hazánkból (akkor) ismert összes nagylepkefajt, a Varga Zoltán szerkesztésében 2010-ben megjelent (és azóta többször újra kiadott) „Magyarország nagylepkéi”. Kilenc évvel később készítettem el a „Magyarország nagylepkéinek határozóját”, amely már határozókulcsot ad a hazai nagylepkefajokra és néhány feltűnőbb molylepkecsoportra is. Ha valaki a molylepkékkel szeretne ismerkedni, akkor kezdésnek „A Bakony molylepkefaunája” c. könyvet ajánlom Szabóky Csaba tollából (2019). Ám a molylepkékre a mai napig nem létezik átfogó magyar nyelvű munka. A legteljesebb mű a „Magyarország Állatvilága – Fauna Hungariae” sorozatban megjelent molylepkés kötetek összessége (Molylepkék – Microlepidoptera I., II., III., IV., VI.), mely a legtöbb család hazai fajaira ad határozókulcsokat. Ezek a művek az 1950–1970-es években készültek, a kor szakmai és anyagi lehetőségeinek megfelelően, tusrajzokkal, de akkor világszinten is párját ritkító teljességgel. Antikváriumban ritkán lehet hozzájutni, de az internetről szabadon letölthető.

A Kárpát-medence lepkéinek ismerete nem lehet teljes a szomszédos országok faunája nélkül. Főleg Romániában készült könyveket ismerek és tudok ajánlani, pl. Rákosy László (1996): Die Noctuiden Rumäniens; Székely Levente (2010–2013): The moths of Romania – Fluturi de noapte din România 1., 2., 3., 4; The butterflies of Romania – Fluturi di zi din România.

További lepkészeti könyveket ismertet Bálint Zsolt és Katona Gergely kollégáim blogja, a „Lepkés könyvek”: https://lepkeskonyvek.blog.hu/.

Kora tavaszi bagolylepkék tömege lepkecsalétken (Szerző: Tóth Balázs)

 

L.L.: Véleménye szerint, van-e negatív hatása a lepkékre nézve a fényszennyezésnek?

T.B.: Immár bizonyított, hogy a fényszennyezés megzavarja igen sok élőlény napi életritmusát. Ez alól az ember sem kivétel, de a lepkék sem. Sok lepke szokott fényforrásokhoz repülni, a megvilágított felületekre leülni; ezeket a közlekedés (gyalogos és járműves egyaránt) pusztítja nagy számban. Nem elhanyagolható az sem, hogy bizonyos példányok a végkimerülésig keringenek a lámpa körül, és igen jelentős a ragadozók hatása is: sötétben a denevérek, reggel pedig a madarak laknak jól a fényre összegyűlt lepkékből. Szerencsére reménysugarak is akadnak: mostanra szinte mindenütt kicserélték a közvilágítás higanygőzégőit nátriumsárga fényt adó lámpákra; utóbbiak kevésbé vonzzák a rovarokat. Alakultak csillagoségbolt-parkok is, ahol komoly szabályozást léptettek életbe a közvilágításra.

L.L.: Hogyan hat az emberi tevékenység a fajdiverzitásra a lepkék tekintetében?

T.B.: Sajnos a lepkék sem kivételek abban, hogy csökken a számuk. Főleg az élőhelyek tönkretétele miatt, de a klímaváltozás is felelős bizonyos (főleg hidegtűrő és nedvességkedvelő) fajok visszaszorulásáért. Mások persze érkeznek Dél-Európa felől, de ez elég sovány vigasz.

L.L.: Mi a legfontosabb célja az életben?

T.B.: Magánéleti célokról nem szeretnék nyilatkozni. A szakmában azt szeretném, ha lenne utánpótlása a lepkészetnek: legyenek olyan szakemberek, akik szilárd terepi fajismerettel bírnak, ugyanakkor otthonosan mozognak a gyűjteménykezelés területén is. Továbbá képesek rendszertani kutatásokat megszervezni és kivitelezni, világszintű szakértőjévé válnak egy-egy lepkecsoportnak. Mert az nem kétséges, hogy még évtizedek múlva is rengeteg felfedeznivaló, sok-sok ismeretlen faj fog rájuk várni.

L.L.: Végezetül egy összetett kérdés. Mégpedig, hogy véleménye szerint, hogyan lehet a leghatékonyabban megóvni egy kihalás szélén lévő lepkefajt?

T.B.: Fajvédelem nincs élőhelyvédelem nélkül, és ez a rovarokra fokozottan érvényes. Ezért első lépésként megakadályoznám, hogy az élőhelyen drasztikus változásokat lehessen végrehajtani (szennyezés, beszántás, beépítés stb). Nem kell rögtön bekeríteni és fegyveres őrt állítani mellé: éppen ez is okozhatja a populáció vesztét. Angliában történt, hogy egy lepkefaj utolsó állományának élőhelyét bekerítették, ezután felgyorsult a fogyatkozása és hamarosan kipusztult. Kiderült ugyanis (utólag…), hogy a hernyókat hangyák gondozták, ám a kerítéssel kizárták a legelő állatokat, ettől megnőtt a fű, megváltozott a talajszint mikroklímája, ami már nem felelt meg a hangyáknak. Ebből is látszik, hogy nagyon fontos kideríteni a faj életmenetét, igényeit; ez lehetne a következő lépés (ha még nem történt meg), majd biztosítani, hogy az élőhely hosszú távon alkalmas maradjon a fajnak.

Vésztartalék” gyanánt tenyészprogramot is indítanék, és vizsgálnám, hogy milyen egyéb helyekre lehetne visszatelepíteni, ahol régebben élt. Ehhez érdemes tudni, hogy pontosan miért pusztult ki onnan, fennáll(nak)-e még a kipusztulást okozó körülmény(ek), és az(ok) megszüntethető(k)-e.

 

A természet szépségét leginkább a sokfélesége adja, ezért remélem, hogy az interjú elolvasása után sokan elgondolkodnak azon, hogy hogyan lehetne egyensúlyba kerülni a természettel. Egyensúlyba, nem pedig mindig csak elvenni tőle, ez lehetne akár az emberi létezés egyik nagy feladata. Dr. Tóth Balázsnak köszönöm a kimerítő, de ugyanakkor közérthető válaszokat, munkájában további kitartást és sikereket kívánok.