Igen nagy megtiszteltetés ért a közelmúltban, hiszen Dr. Tóth Balázs, a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményének muzeológusa, a hazai lepkészet nemzetközileg is elismert szakembere, a „Magyarország nagylepkéinek határozója” című könyv szerzője valamint számos szakmai szervezet tagja adott nekem interjút. A válaszok egyrészről egy érdekes, a lepkegyűjtemények sokak számára elzárt és misztikus világába engednek bepillantást, másrészről a mindennapokban sokszor csak karnyújtásnyira lévő repülő csodák megismerésére ösztönzik az olvasókat.
Lajtár Lili (L.L.): Az ízeltlábúak törzsébe megannyi élőlény tartozik. Miért döntött úgy, hogy pont a nagylepkékkel szeretne foglalkozni?
Dr. Tóth Balázs (T.B.): Tudásszomjamat már óvodás koromtól mindenféle rovar gyűjtésével próbáltam csillapítani. Viszonylag korán szembesültem a gyűjteményépítés egyik nagy korlátjával: a helyhiánnyal. Ekkor választanom kellett a rovarcsoportok között. Választásomban nemcsak a kézenfekvő okok játszottak szerepet (színesek, feltűnőek, mindenütt ott vannak), hanem „barátságos” mivoltuk is: nem csípnek, nem szúrnak. Továbbá kihívást jelentett, hogy megőrizzem azt a szépséget, amelyet a természetben láttam – de úgy, hogy annál többet mutasson.
L.L.: Kinek köszönheti nagymértékben a szerteágazó tudását?
T.B.: Szerencsésnek tartom magam, mert szüleim mindenben támogattak, és minden tőlük telhetőt megadtak, hogy azzal foglalkozhassak, amivel szeretnék. Ezt nagyon köszönöm nekik. Általános iskolai tanulmányaimat olyan intézményben végezhettem, amely kivételesen elfogadó volt a szokatlanabb érdeklődési körű gyerekek irányába. A gimnáziumban működött biológia szakkör, később fakultáció, ahol az átlagnál jóval többet tanulhattam. Nagy lökést jelentett az, hogy a Magyar Biológiai Társaság Ifjúsági Szakosztályának (a Fiatalok Természetismereti Klubjának) tagjává válhattam, ahol a természetért rajongó, jó lelkű csapatot ismertem meg. Ez a kapcsolat máig él, a klubban immár lehetőségem van egy kis ízelítőt mutatni a természet érdekességeiből az érdeklődő középiskolásoknak. De én is igyekszem tanulni tőlük. A lepkékről legtöbbet egyetemi és doktori témavezetőimtől tanultam, akik nemzetközi szinten elismert szakemberek.
L.L.: Mit jelent muzeológusnak lenni?
T.B.: A múzeumoknak hármas funkciójuk van: gyűjteményeik megőrzése, azok kutatása és feldolgozása, valamint a tudományos ismeretterjesztés. Egy muzeológusnak ma már mindhárom területen vannak feladatai. Számomra a muzeológus lét legtöbb szépségét a gyűjteménnyel történő foglalkozás rejti, a terepi gyűjtéstől kezdve a gyűjtemény karbantartásán át egészen az adatok feldolgozásáig, katalógusok készítéséig, esetleg ismeretlen fajok felfedezéséig. Az ismeretterjesztést is élvezem, de a lepkepéldányokkal mégis jobban szeretek foglalkozni; ez utóbbira sehol máshol nincs igazán lehetőség, csak egy gyűjteményben.
L.L.: Miért fontos a gyűjtemények megléte a múzeumokban?
T.B.: Talán nem túlzás azt állítani, hogy végső soron minden biológiai ismeretünk alapját a rendszertan jelenti. Bármilyen élőlényen kutathatunk bármit, nem sokra megyünk vele, ha nincs tisztázva az adott élőlény faji hovatartozása. A fajok elkülönítése pedig típuspéldányokon alapul, amelyek gyűjteményekben – lehetőleg közgyűjteményekben – vannak elhelyezve. Mindemellett a gyűjtemények tudják a leghatékonyabban és legteljesebben, mégis összehasonlítható módon bemutatni a fajok változatosságát (legyen az méretbeli, színbeli, elterjedési, de akár élőhelybeli stb).
A nagy szikibagolylepke (Gortyna borelii) gyűjteményi tárlófiókja a Magyar Természettudományi Múzeumban (Szerző: Bényi Andrea)
L.L.: Mi károsíthatja a gyűjteményben található példányokat? Hogyan lehet védekezni ellene?
T.B.: A gyűjteményi példányok fő ellensége a fény, a légnedvesség és az állati kártevők. Főleg a fény elleni védekezés miatt tartjuk zárt szekrényekben a példányokat tartalmazó tárlókat. A hazai éghajlaton a légnedvesség szerencsére általában nem szokott gondot okozni a múzeumi körülmények között, de a kertes házakban tárolt magángyűjtemények példányain már meg tud látszani a magasabb páratartalom. A példányok tartósítása ugyanis szárítással történik. A száraz példányok igen törékenyek, ezért mozgatásukat lehetőleg minimalizálni kell, de ha ez mégis szükséges, akkor nagy körültekintéssel kell végezni. A legtöbb tennivalót az állati kártevők, főleg a múzeumbogarak és rokonságuk elleni védekezés igényli: ölő és/vagy riasztó hatású vegyi anyagot kell a tárlófiókokba, ill. a szekrényekbe helyezni.
L.L.: Milyen változásokon eshetnek át a külsejüket tekintve a hosszú ideje őrzött egyedek?
T.B.: Ha a gyűjtemény megőrzésére kellő figyelmet szentelnek, akkor évszázadokon át jól felismerhetők maradnak a példányok. A londoni múzeumban még az 1600-as években gyűjtött lepkék is találhatók. Ám bizonyos színek a legjobb tárolási körülmények között is megváltoznak: a fekete színt adó egyik vegyület idővel lebomlik, ezért bizonyos csoportokban barnává változnak a fekete színű fajok. Valószínűleg hasonló okok miatt sok szürke színű lepke is barnás árnyalatot kap idővel. Korábban említettem a fény elleni védelmet: a színek megtartása miatt fontos ez – a fény hamar károsítja a sárga, a piros és a zöld színeket adó vegyületeket, de idővel a többit is kikezdi. Ha éveken át nappali fényben tartunk szép tarka, fekete-piros-fehér színű lepkéket, akkor végül barna-fehér színűvé fognak fakulni ezek.
L.L.: Igényelnek-e a preparált példányok bármiféle kezelést az épségük megóvása érdekében?
T.B.: Külön kezelést nem igényelnek; nem kell őket lakkozni vagy hasonlók. „Mindössze” a károsító hatások ellen kell védeni őket.
L.L.: Miért előnyösebb a gyűjtemények megléte? Miért nem elegendő néhány alapos fénykép a talált egyedről a lehető legtöbb oldaláról? Így elkerülve az egyedek megölését.
T.B.: Ez a kérdés igen szerteágazó válaszra ad lehetőséget. Igyekszem rövid lenni, de nem biztos, hogy sikerül. Úgy látom, hogy a fényképezés és a gyűjtés alapvetően másra való. Mindkettőnek megvannak a maga erősségei és korlátai.
A hazai fajkészlet is már olyan nagy, hogy a fajismeretet nem lehet elsajátítani pusztán fotózással. Ehhez nélkülözhetetlen a gyűjtés, egy jó összehasonlító gyűjtemény megléte. Persze lehet mondani, hogy lefotózunk mindent, és majd a szakemberek meghatározzák. Viszont jó repülés alkalmával, amikor sok példány repked ide-oda, eleve nem lehet minden fajt lefényképezni, mert amíg az egyiket fotózzuk, addig a másik távozik – de ha a csak már eleve meglévő szakértőkre hagyatkozunk (akik persze gyűjtéssel lettek azzá), csak elodázzuk a problémát. Egyszer ugyanis mindenki meghal, és ha a gyűjtés nem él tovább, akkor a fajismeret is elvész.
Az én tudományterületemen összehasonlíthatatlanul több információt ad egy gyűjteményi példány, mint egy fénykép – már csak azért is, mert maga a példány háromdimenziós, míg a fénykép csak kettő (pl. a példányt fel lehet boncolni határozáshoz, a fényképet nem). Másik szempont a példányok összevethetősége. Az élő egyedek fényképezésénél nem lehet állandó körülményeket biztosítani, így máshogy érzékeljük a színeket. A fényképeken nem látszik a példány mérete. És a szárnyak alakja is sokszor határozóbélyeg, ami csak akkor látszik megfelelően, ha egy síkban vannak, és éppen arra merőleges irányból készül a kép.
A tudomány fejlődését tekintve optimista vagyok, és hiszek abban, hogy a jövőben felértékelődik majd a gyűjtemények jelentősége. Remélem, nem azért, mert azok fogják őrizni a hajdan gazdag lepkevilág utolsó bizonyítékait, hanem mert a DNS-technika sokkal jobban hozzáférhetővé válik. Ennek igazi aranybányát fognak jelenteni a gyűjtemények. Ha pl. tudjuk, hogy a különböző helyekről származó példányok milyen genetikai rokonságban állnak egymással, akkor rekonstruálható a faj szétterjedési folyamata, behatárolhatjuk a géncentrumokat. Azonos helyről, de különböző években gyűjtött példányok génállományának változása is fontos lehet. Így a fajok védelméhez rengeteg új információt nyerhetünk.
L.L.: Hogyan lehetne az emberek figyelmét felhívni a lepkék fontosságára?
T.B.: A lepkék fontossága, az élővilágban betöltött szerepe jól mutatja a természetre jellemző összefüggéseket. A közoktatásban sok tényt, kész tudást átadnak, ami igen fontos, de az összefüggések megtanítása mintha kevesebb hangsúlyt kapna. Ezért én ez utóbbiakra koncentrálnék, érdekességekhez kötve. Esetleg olyan módon, hogy maguk fedezhessék fel az összefüggéseket, mert így jobban megjegyzik őket.
L.L.: Mi motiválja Önt a tanításban?
T.B.: Szeretnék minél többet megmutatni a természet érdekességeiből, és legalább egy részét átadni annak az örömnek, amelyet ezek felfedezése nekem adott.
Egy indiai vendégkutató és az interjúalany (hátul) a Magyar Természettudományi Múzeum lepkegyűjteményében (Szerző: Katona Gergely)
L.L.: Véleménye szerint, hogyan lehetne ösztönözni az embereket, hogy több időt töltsenek a természetben a körülöttük található megannyi élőlényt megfigyelve?
T.B.: Minél több érdekességet, akár megdöbbentő tényt kellene bemutatni nekik, majd felvillantani előttük, hogy saját maguk is találhatnak hasonlóan izgalmas tudást, ha egy kicsit elmélyednek az élővilág tanulmányozásában.
L.L.: Miért tartja fontosnak a fiatalok ösztönzését a természet ismeretére?
T.B.: Szerintem alapvető kíváncsiság, hogy mi van körülöttünk; milyen az a legalább 1,8 millió élőlényfaj, amellyel osztozunk ezen a bolygón. Manapság mintha kicsit elfelejtenénk, hogy az ember is része a természetnek; az szolgálja ki minden igényünket. (Gondolhatunk bármire a friss levegőtől az élelmen át egészen addig, hogy felüdülést kelt sétálni egyet a parkban egy nehéz nap után.) Ha ebben akadályozzuk, az végzetes lesz számunkra. A természet az élőhelyünk, a túlélésünkhöz óvni kell, azt pedig nehéz, ha nem ismerjük eléggé. Persze ha korai életkorban kezdjük, nem használunk ilyen súlyos mondatokat. Hanem pl. a Magyar Természettudományi Múzeum napközis nyári táborában kivisszük őket a múzeum zsebkendőnyi kertjébe, kezükbe adunk egy fűhálót meg pár fiolát, és aztán közösen elcsodálkozunk azon, hogy Budapest közepén ilyen kis területen mennyiféle rovart lehet találni már alig félóra alatt is.
L.L.: Hogyan érzi, mennyire nyitott gondolkodásúak a mai fiatalok, hogy részt vegyenek a természet értékeinek megőrzésében?
T.B.: Szerintem nincs baj a gondolkodásuk nyitottságával; ők is látják a környezet- és természetvédelem fontosságát, számomra ezt mutatja a „klímaszorongás” jelensége. Inkább az lenne a feladat, hogy becsatornázzuk ezeket az érzéseket és a tettvágyat.
L.L.: Szívesen vizsgálna más földrészeken előforduló lepkéket is, ha lehetősége adódna rá? Hova utazna el szívesen és miért?
T.B.: Ha tehetném, az összes földrészt bejárnám, ám ennek nemcsak anyagi, hanem időbeli korlátai is vannak. Számomra a legérdekesebb vidékek Ázsiában találhatók, a Himalája tág környezetében, Pakisztántól Tibeten, Nepálon, Indián, Szecsuánon át az Indokínai-félszigetig, Dél-Kínáig és Tajvanig. Ezeken a tájakon érintkezik egymással a mérsékelt övi fajokat felvonultató palearktikus, és a trópusi fajokat magába foglaló orientális faunabirodalom. Ebben az átmeneti zónában viszonylag kis távolságokat utazva lehet vizsgálni egészen más élővilágú vidékeket. Az egész Földön ez a legnagyobb terület, ahol két életföldrajzi régió érintkezik egymással, és átmeneti zónát alkot.
L.L.: Milyen könyveket ajánlana a Kárpát-medence lepkéinek megismeréséhez?
T.B.: A Kárpát-medence lepkefajainak majdnem 3/4-e Magyarországon is megtalálható, ugyanakkor igen kevés a magyar nyelvű szakkönyv. Az első munka, amely képeken bemutatja a hazánkból (akkor) ismert összes nagylepkefajt, a Varga Zoltán szerkesztésében 2010-ben megjelent (és azóta többször újra kiadott) „Magyarország nagylepkéi”. Kilenc évvel később készítettem el a „Magyarország nagylepkéinek határozóját”, amely már határozókulcsot ad a hazai nagylepkefajokra és néhány feltűnőbb molylepkecsoportra is. Ha valaki a molylepkékkel szeretne ismerkedni, akkor kezdésnek „A Bakony molylepkefaunája” c. könyvet ajánlom Szabóky Csaba tollából (2019). Ám a molylepkékre a mai napig nem létezik átfogó magyar nyelvű munka. A legteljesebb mű a „Magyarország Állatvilága – Fauna Hungariae” sorozatban megjelent molylepkés kötetek összessége (Molylepkék – Microlepidoptera I., II., III., IV., VI.), mely a legtöbb család hazai fajaira ad határozókulcsokat. Ezek a művek az 1950–1970-es években készültek, a kor szakmai és anyagi lehetőségeinek megfelelően, tusrajzokkal, de akkor világszinten is párját ritkító teljességgel. Antikváriumban ritkán lehet hozzájutni, de az internetről szabadon letölthető.
A Kárpát-medence lepkéinek ismerete nem lehet teljes a szomszédos országok faunája nélkül. Főleg Romániában készült könyveket ismerek és tudok ajánlani, pl. Rákosy László (1996): Die Noctuiden Rumäniens; Székely Levente (2010–2013): The moths of Romania – Fluturi de noapte din România 1., 2., 3., 4; The butterflies of Romania – Fluturi di zi din România.
További lepkészeti könyveket ismertet Bálint Zsolt és Katona Gergely kollégáim blogja, a „Lepkés könyvek”: https://lepkeskonyvek.blog.hu/.
Kora tavaszi bagolylepkék tömege lepkecsalétken (Szerző: Tóth Balázs)
L.L.: Véleménye szerint, van-e negatív hatása a lepkékre nézve a fényszennyezésnek?
T.B.: Immár bizonyított, hogy a fényszennyezés megzavarja igen sok élőlény napi életritmusát. Ez alól az ember sem kivétel, de a lepkék sem. Sok lepke szokott fényforrásokhoz repülni, a megvilágított felületekre leülni; ezeket a közlekedés (gyalogos és járműves egyaránt) pusztítja nagy számban. Nem elhanyagolható az sem, hogy bizonyos példányok a végkimerülésig keringenek a lámpa körül, és igen jelentős a ragadozók hatása is: sötétben a denevérek, reggel pedig a madarak laknak jól a fényre összegyűlt lepkékből. Szerencsére reménysugarak is akadnak: mostanra szinte mindenütt kicserélték a közvilágítás higanygőzégőit nátriumsárga fényt adó lámpákra; utóbbiak kevésbé vonzzák a rovarokat. Alakultak csillagoségbolt-parkok is, ahol komoly szabályozást léptettek életbe a közvilágításra.
L.L.: Hogyan hat az emberi tevékenység a fajdiverzitásra a lepkék tekintetében?
T.B.: Sajnos a lepkék sem kivételek abban, hogy csökken a számuk. Főleg az élőhelyek tönkretétele miatt, de a klímaváltozás is felelős bizonyos (főleg hidegtűrő és nedvességkedvelő) fajok visszaszorulásáért. Mások persze érkeznek Dél-Európa felől, de ez elég sovány vigasz.
L.L.: Mi a legfontosabb célja az életben?
T.B.: Magánéleti célokról nem szeretnék nyilatkozni. A szakmában azt szeretném, ha lenne utánpótlása a lepkészetnek: legyenek olyan szakemberek, akik szilárd terepi fajismerettel bírnak, ugyanakkor otthonosan mozognak a gyűjteménykezelés területén is. Továbbá képesek rendszertani kutatásokat megszervezni és kivitelezni, világszintű szakértőjévé válnak egy-egy lepkecsoportnak. Mert az nem kétséges, hogy még évtizedek múlva is rengeteg felfedeznivaló, sok-sok ismeretlen faj fog rájuk várni.
L.L.: Végezetül egy összetett kérdés. Mégpedig, hogy véleménye szerint, hogyan lehet a leghatékonyabban megóvni egy kihalás szélén lévő lepkefajt?
T.B.: Fajvédelem nincs élőhelyvédelem nélkül, és ez a rovarokra fokozottan érvényes. Ezért első lépésként megakadályoznám, hogy az élőhelyen drasztikus változásokat lehessen végrehajtani (szennyezés, beszántás, beépítés stb). Nem kell rögtön bekeríteni és fegyveres őrt állítani mellé: éppen ez is okozhatja a populáció vesztét. Angliában történt, hogy egy lepkefaj utolsó állományának élőhelyét bekerítették, ezután felgyorsult a fogyatkozása és hamarosan kipusztult. Kiderült ugyanis (utólag…), hogy a hernyókat hangyák gondozták, ám a kerítéssel kizárták a legelő állatokat, ettől megnőtt a fű, megváltozott a talajszint mikroklímája, ami már nem felelt meg a hangyáknak. Ebből is látszik, hogy nagyon fontos kideríteni a faj életmenetét, igényeit; ez lehetne a következő lépés (ha még nem történt meg), majd biztosítani, hogy az élőhely hosszú távon alkalmas maradjon a fajnak.
Vésztartalék” gyanánt tenyészprogramot is indítanék, és vizsgálnám, hogy milyen egyéb helyekre lehetne visszatelepíteni, ahol régebben élt. Ehhez érdemes tudni, hogy pontosan miért pusztult ki onnan, fennáll(nak)-e még a kipusztulást okozó körülmény(ek), és az(ok) megszüntethető(k)-e.
A természet szépségét leginkább a sokfélesége adja, ezért remélem, hogy az interjú elolvasása után sokan elgondolkodnak azon, hogy hogyan lehetne egyensúlyba kerülni a természettel. Egyensúlyba, nem pedig mindig csak elvenni tőle, ez lehetne akár az emberi létezés egyik nagy feladata. Dr. Tóth Balázsnak köszönöm a kimerítő, de ugyanakkor közérthető válaszokat, munkájában további kitartást és sikereket kívánok.